Vannak kések, amelyek egyáltalán nem míves darabok, viszont használhatóságuk, kiváló ár-érték arányuk, vagy néha a történelem okán komoly földrajzi elterjedtségre és/vagy korszakos jelentőségre tettek szert.
Ilyen például a francia Douk-Douk, a japán Higonokami, a hajdanán német, mára dél-afrikai Okapi stb. Kalandozzunk hát e témában egy kicsinyt…
Juliska bemutatásával hegyespenge örvendeztet meg bennünket.
Az egykezes bicska nem egy új találmány, mint ahogy azt sokan feltételezik. Már jóval időszámításunk előtt is készültek egyszerűbb változataik (pl. Kínában) bronz pengékkel, és valamilyen agancs, vagy szarv markolattal. Korszerű zárszerkezetekről, vagy egyáltalán biztosításról persze szó sem volt, egyszerűen a náluk is közismert bugylihoz hasonlóan a penge tengelyének kalapálásával lehetett beállítani egy olyan szorosságot, amely csukott és nyitott helyzetben egyaránt elfogadhatóan tartotta a pengét.
Avagy Laikus barátunk elmélkedései a késkészítés jelenéről és jövőjéről – egy kiállítás apropóján…
Gyakorlatilag minden régiónak, vidéknek megvan a saját, történelmi hagyományokkal bíró bicskája, kése – ha pedig az idők folyamán véletlenül kihalt volna, akkor az utóbbi idők „tájkéses reneszánsza” már feltámasztotta. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a francia bicskák komoly része olyan nevekre hallgat, mint l’Alsacien, Dieppois, Nontron, Solognot, ami nálunk nagyjából úgy festene, mint Baranyai, Szegedi, Mezőségi, Sárközi (hehe)… De a legszebb, hogy ezeket sokan ismerik is, és ellentétben azzal, amit sok külföldi gondol, Franciaországban korántsem csak az Opinel „a” zsebkés. A tájbicskák közül pedig magasan kiemelkedik a Laguiole, amely az Opinel mellett úgy hazájában, mint külföldön a legnagyobb hírnevet szerezte magának.
– Mit szeretnél rá? Van bubingám, kokobolóm, wengém, valahol van még egy darab zebranóm is, és nemrég vettem egy szép tömb habos nyírt… – Valljuk be, mi, késkedvelők szeretünk ilyen kérdéseket hallani. Egyrészt azért, mert mindig valami új szerzemény érkezését vetítik előre, másrészt ezek a nevek izgalmas képzeteket is keltenek…
Az ében sem mindig fekete
Indiai paliszander, makasszári ében, andamán paduk – hát nem a Balmoral fedélzetén érezzük magunkat, ahol Piszkos Fred épp parancsba adja, hogy irány Rangoon!? Késeink markolatai kapcsán persze nem csupán számunkra eddig ismeretlen, trópusi fákról szerzünk tudomást, de olyan is előfordul, hogy az egzótáknál hozzánk sokkal közelebbi fajtákról, például gyümölcsfákról tudjuk meg, milyen szépen is mutatnak, mint késmarkolat. Ilyesmikről fog szólni ez a sorozat – a magyar körtétől a maracaibói puszpángig. Tovább
Gyakori eset, hogy a késkészítők a megmaradt acélvégekből, a kontúros lézervágás széleiből, a kivágott, de elrontott pengékből (ja nem, ilyen nem fordulhat elő…) még kitalálnak valamit, mondhatni „újrahasznosítanak”.
Ezek aztán leginkább az acéldarab méretei és formája által diktált praktikumnak, illetve persze a készítő fantáziájának köszönhetően keskeny pengéjű kések, kisebb vágó-, szúró- és feszítőeszközkék alakját öltik. Tovább
Az úgy volt, hogy Finucci barátunk rajzolt magának egy irgalmatlan nagy bicskát, Vojkó Csaba pedig el is készítette. Finucci hordta, használta – és mutogatta is volna, ha vissza nem húzódik északkeleti magányába, majd’ egy évre. Egyszer azonban csak előkerült, zsebeiben többek között az óriás Vojkóval, mi pedig BennyRay-jel egymásra néztünk, és mondtuk, hogy márpedig ilyen nekünk KELL!
Legutóbbi hozzászólások