A távollétem miatti majd’ három hetes csönd után végre ismét indul a verkli. Nem is akármivel. Az biztos, hogy akinek Somi cikkei után még kérdései maradtak a multifogókkal kapcsolatban, az valahol nagyon nem figyelt…
A cikksorozat aktuális része egy rövid visszatekintést követően az előző rész végétől veszi fel a fonalat, majd egészen 2008-ig navigálja el az olvasót, az egyre sűrűbbé váló „multifogó-dzsungelben”.
Az újaknak hasznos, de a régieknek sem biztos, hogy haszontalan: íme egy gyűjtemény, amelyet a késekkel kapcsolatos érintkezéseink során előforduló számos rövidítésből készítettem.
Somi a sztorit a multifogó-őskor után a közelmúlt történelmével folytatja.
Kezdetben felmerült egy igény, amit nem sokkal később követett egy ötlet, s mindennek végeredményeképp napjaink Leatherman multifogója. Persze nem volt minden olyan egyszerű, mint amennyire könnyű ezt leírni.
Mint cikksorozatunk első részéből már megtudhattuk, a francia Douk-Douk karrierjét eleve Melanéziában kezdte, később pedig kelet felé eljutott a hajdani Indokínáig, leginkább azonban Afrikában hódított. Létezik ugyanakkor egy földrajzilag még távolabbi rokona, mondhatni távolkeleti unokatesója: a vele több közös családi vonást is felmutató Higonokami.
Somi a multifogók múltjába és jelenébe ásta bele magát.
Multifogónak azokat a sokoldalú eszközöket nevezzük, amelyeknek a fő elemük legtöbbször egy harapófogó, melynek minden más funkció alá van rendelve. Ez a szó modern jelentése 1983 óta, amikor is megjelent az USA-ban az első Leatherman modell, a PST.
A Fórumban megjelent damaszkolás-képsorozatot kár lett volna egyszerű topik-hozzászólásként süllyedni hagyni, így kérésemre a Mester néhány kiegészítő információt is fűzött hozzá, s immár önálló műként élvezhetitek.
Íme, így készítem én a damasztot.
Vannak kések, amelyek egyáltalán nem míves darabok, viszont használhatóságuk, kiváló ár-érték arányuk, vagy néha a történelem okán komoly földrajzi elterjedtségre és/vagy korszakos jelentőségre tettek szert.
Ilyen például a francia Douk-Douk, a japán Higonokami, a hajdanán német, mára dél-afrikai Okapi stb. Kalandozzunk hát e témában egy kicsinyt…
Gyakorlatilag minden régiónak, vidéknek megvan a saját, történelmi hagyományokkal bíró bicskája, kése – ha pedig az idők folyamán véletlenül kihalt volna, akkor az utóbbi idők „tájkéses reneszánsza” már feltámasztotta. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a francia bicskák komoly része olyan nevekre hallgat, mint l’Alsacien, Dieppois, Nontron, Solognot, ami nálunk nagyjából úgy festene, mint Baranyai, Szegedi, Mezőségi, Sárközi (hehe)… De a legszebb, hogy ezeket sokan ismerik is, és ellentétben azzal, amit sok külföldi gondol, Franciaországban korántsem csak az Opinel „a” zsebkés. A tájbicskák közül pedig magasan kiemelkedik a Laguiole, amely az Opinel mellett úgy hazájában, mint külföldön a legnagyobb hírnevet szerezte magának.
– Mit szeretnél rá? Van bubingám, kokobolóm, wengém, valahol van még egy darab zebranóm is, és nemrég vettem egy szép tömb habos nyírt… – Valljuk be, mi, késkedvelők szeretünk ilyen kérdéseket hallani. Egyrészt azért, mert mindig valami új szerzemény érkezését vetítik előre, másrészt ezek a nevek izgalmas képzeteket is keltenek…
Az ében sem mindig fekete
Indiai paliszander, makasszári ében, andamán paduk – hát nem a Balmoral fedélzetén érezzük magunkat, ahol Piszkos Fred épp parancsba adja, hogy irány Rangoon!? Késeink markolatai kapcsán persze nem csupán számunkra eddig ismeretlen, trópusi fákról szerzünk tudomást, de olyan is előfordul, hogy az egzótáknál hozzánk sokkal közelebbi fajtákról, például gyümölcsfákról tudjuk meg, milyen szépen is mutatnak, mint késmarkolat. Ilyesmikről fog szólni ez a sorozat – a magyar körtétől a maracaibói puszpángig. Tovább
Legutóbbi hozzászólások