Késportál

Melvin Pardue igazi veteránja a késkészítésnek. A „taktikai kések” egyik atyjaként tisztelték, amikor ez a fogalom köztudatba került (vagy egyáltalán jelentést kapott) a ’90-es években. Munkái széles körben ismertek, mely jelentős részben annak köszönhető, hogy korán felfedezte a nagyobb gyártókkal való kollaboráció hatékonyságát és előnyeit. Egy ilyen korai, Benchmade által gyártott darabról olvashattok most.

Mint említettem, Melvin igazi öreg róka. A ’90-es években már elismert késkészítő volt (1957-ben kezdett a témával foglalkozni), tagja majd alelnöke a „The Knifemakers Guild”-nek (amerikai „késmíves” céh). Fia, Joe Pardue követte apját, jelenleg közös vállalkozást (műhelyt) üzemeltetnek, kismértékben átfedő, de nagyrészt eltérő stílusú modellekkel. Mindkettejük neve ismerősen és jól cseng ma a késpiac kavalkádjában. A bemutatásra kerülő kés 1997. és 2001. között készült, majd került leváltásra 2002-től. Az eredeti 3500-es típusszámú kés egy továbbfejlesztett, némileg átalakított verzióval, 3550-es jelzéssel a mai napig hozzáférhető.

Korábbi, sikeres darabjai közül 1997-ben a Benchmade elkezdte gyártani és forgalmazni a Pardue tervei alapján készített 350-es modellt (mely már ugyancsak kifutott), melynek rugós kés változata (jó Benchmade számozási szokás szerint) a 3500 modell lett. A két kés akkoriban a leélezése és az igen jó fizikai paraméterei (mérete, tömege) miatt volt népszerű és a kínálatból kiemelkedő darab. A penge a Mel által „boot grind” névvel illetett leélezést kapta, melyből számtalan egyedi kése készült már korábban (a formáról ránézésre is eszébe jut Mel Pardue a késbarátoknak). A „boot” a csizmatőröknél (boot dagger) szokásos kétoldali (vagy éppen hamis kétoldali) leélezés miatt ragadt rá. Nyilvánvalóan az ilyen dupla, lándzsahegyben kifutó élezéseket a történelem során már sok száz éve is alkalmazták például tőrökön. Bicskán, praktikus okokból csak egyik oldalukon élezve, a másikon csak elvékonyítva (hamis fokél), de nem megélezve.

Ennyit a históriáról, nézzük a vasat. Korának megfelelően a penge jóféle ATS-34 rozsdaálló acélból készült (mivel nincs az acél jelölve, próbálok hinni a fellelhető forrásoknak). A markolat matt-feketére anódizált, 6061 (T-6) jelű alumínium. A külső felület érdesítéséről hosszanti hornyok gondoskodnak. A minta emlékeztet az Applegate-Fairbairn tőrök markolatának kialakítására (Gerber, Böker modellek). Bár éppen 8 cm alatti a pengehossz, a mechanikus kialakítás miatt (rugós késnek minősül a működtető nyomógomb miatt) viselése szabálysértés. A hasonló pengeprofillal készülő Mel Pardue késekhez hűen a penge vastagsága itt is mindössze 2 mm. Nem szerszámnak készült (a penge formája alapján inkább küzdőkés), ettől függetlenül a mindennapos feladatokat nyugodtan rá lehet bízni.

A félfogazott pengén a Benchmade régi, „Bali-Song” feliratú lepke-logója látható (a címképen jól látható). A markolat mattságát felirat, további jelölés nem töri meg. A kés két verzióban is készült, biztosító nélkül és biztosítóval. Jelen példány az utóbbi, a markolat gerincén bordázott végű lemezke blokkolja nyitott és zárt állapotban is a penge mozgását gátló nyomógombot. A kés lapossága (maximum 9 mm vastag a markolat, lapjára enyhén lencseívű) a belül rejlő mechanizmus miatt (késes szempontból) egészen jó műszaki teljesítmény. Ennek okán (bár nem ajánlott és a garancia is ugrik új kés esetén) rendhagyó módon a bicska belsejébe is belenézünk.

A laposság és az alumínium természetesen a bicska tömegére is jótékony hatással van. A mindössze 70 grammos kés alig van elmaradva a képeken is szereplő, korábban már bemutatott Benchmade 530-as 55 grammjától. Ennek a cipelésétől senki nem fog elfáradni, hacsak nem egy tejesládányit visz egyszerre.

A markolatot kettő darab markolatcsavar és a penge tengelye fogja össze. Külön acél merevítő nincs, de nem is hiányzik sem műszaki, sem esztétikai szempontból. A csavarok eltávolítása után (nejlonzacskóban) szétszedhető a bicska. A markolatok belső felén jól látható, hogy a marógép bizony túlórázott kicsit, mire mindennek kialakította a helyét. A késben 3 darab rugó végzi a mechanizmus működtetésének aktív részét.

Értelemszerűen a penge tengelye körül, a pengébe és markolatba mart házban dolgozik a nyitórugó. A másik a mechanizmust vezérlő gombot tartja felső (zárt) helyzetben, akár nyitva a penge, akár zárva. A záróelem enyhén kúpos, de ez lehet a használat eredménye is. A harmadik, alig észrevehető rugó és a hozzá tartozó acélgolyó a biztosítólemezt két végpozíciójában tartó görgős rögzítő részei.

Vegyük észre, hogy a penge körül nincs külön csapágyazás, csak a markolat anyagából hagytak 1-1 távtartóként funkcionáló síkot. A markolat és a tengely olyan tűréssel készült, hogy a penge így sem kotyog jelentősen (vagy akár könnyen észlelhetően) a lapjára nézve merőleges irányban. A precíz működés és a kivitelezési minőség bizonyítéka az is, hogy a mai napig (legalábbis addig, amíg szét nem szedtem) kiválóan működik a kés.

Az alumínium markolaton, jellemzően az éleken azért megkopott kicsit a felületkezelés, illetve néhol ütődésből eredő zömülések is láthatóak. Biztosan használati kése volt az előző tulajdonosnak, ezt a többszöri élezés, a penge keskenyedése is alátámasztja. Az ütődéseket és az élek kopását leszámítva a felületek sehol nem fényesedtek ki vagy koptak meg, még az övcsipesz alatt sem.

A 3500-as modell csakúgy, mint a manuális nyitású 350-es méretének, elsősorban laposságának köszönhetően szinte észrevétlen útitárs. A vékony penge és a „boot grind” összeházasítva egy igazán jól vágó, finoman dolgozó célszerszámot eredményez. Hiába kiváló a penge hegyének a behatolóképessége is, erre a civil életben szerencsére kevéssé van szükség.

Érthetetlen számomra, hogy a jogszabályok (nem csak itthon) miért bánnak mostohán a rugós (automata) késekkel. Semmivel sem veszélyesebbek, mint hasonló méretű társaik. Azt sem gondolnám, hogy félelmetesebbek volnának. Ez utóbbit gyakran hozzák fel, mint érvet, de védhető módon még senki sem támasztotta ezt alá számomra. Tapasztalatom szerint aki akar, az egy svájci bicskától is kiakad, még úgy is, hogy éppen a konyhában egy 20 centis pengéjű késsel gyümölcsöt szeletel.

Gyakran olyanok ezek a jogszabályok, mint a régi vicc a közeledő télről, az amerikai bevándorlókról és az őslakos indiánokról. A telepesek az indiánokat lesve próbálják megjósolni a közeledő tél várható lefolyását, az indiánok fordítva – a vége pedig, hogy mindkét csoport eszetlen mennyiségű fát kivág téves következtetések alapján.

BlackWoOd