Késportál

Hegyes Sanyi egy Bergström-pengét tesztelt, aminek következtében immár igen nagy tisztelettel érez iránta.

Aki keresgélt már különféle „megrendelős oldalakon” a félkész pengék között, az találkozhatott ezzel a névvel, de ahogy a legtöbben, úgy én is gyorsan tovább keresgéltem, ahogy megláttam a hegesztett markolattüskét, és az ehhez az igénytelen megoldáshoz viszonyítva nem szerény árat. Pedig jobban belegondolva, talán el kellene tűnődni azon az egyszerű tényen, hogy a jelenlegi piaci körülmények között, ha egy termék ilyen összegekért is eladható, akkor abban valami tartalomnak is kell lennie. Vagy jó marketingnek. Vagy mindkettőnek… A lényeg, hogy a bizonytalanság eloszlatására valaki gondolt egyet, és bevállalt egy ilyen pengét arra, hogy kiderüljön az igazság a Bergström pegék körül, bármi legyen is az.

A tesztelésre kapott darab egy kb. 10,5 cm hosszúságú penge, plusz a tüske, ami természetesen hosszabb a szükségesnél, és nyilván lágyított, tehát szabadon fúrható, vagy szegecselhető a vége. Próbáltam rákeresni a készítőre, de vagy nem voltam elég kitartó, vagy tényleg nem találni róla semmit. Igaz, bennünket nem a készítő izgat annyira, de azért nem ártana ismerni a hátteret is, mielőtt véleményt mondunk valamiről.

Mi az, ami rögtön látszik? Ez a penge vékony. Kb. 2,5 mm-es vastagságú, és nem egyszerűen skanidnáv élű, hanem olyan, mintha valaki egy aláköszörült skandináv élt próbált volna készíteni, csak nem volt valami precíz. Minden részletében látszik a kézi megmunkálás. A kovácsolási nyomok jól kivehetőek, a beköszörülés egyenetlen, a kézvédő feltámasztási felülete mindenképp korrekcióra szorul. Mi a fenét esznek akkor ezen azok, akik képesek a kért árat megfizetni érte, hogy eltartsák ezt a kovácsot, vagy pengekészítőt?

Ahogy mondani szokás, a puding próbája az evés, szóval ide a szó kevés, készüljön tehát a pengéből kés! (Bocs a béna rímekért.) A hegesztett, vékonyka markolattüske miatt bőr, vagy osztott markolat az én felfogásom szerint szóba sem jöhetett. Ha már „rendelős” penge, akkor a kézvédőnek is valami gyárilag előkészített darabot választottam. Illetve kettőt, mivel két Karesuando kézvédőt illesztettem fel, egy egyszerű fekete fiber betéttel beközölve. Ezt egy bizonytalan minőségű agancs darab követte, hiszen mégis csak tesztkés lesz, vagy mi a szösz. Lehet, hogy nagyon jó lesz, lehet, hogy valami épp megfogható selejt, de ez van. Itt szabad bizonytalankodni. A képeken látszik a végeredmény, de ami kevésbé látszik, az egy különös érzés, ami a kész darab használata közben kezdett kialakulni bennem.

Hogy egy kicsit megpróbáljak visszanyúlni ennek az érzésnek a gyökeréhez, egy rövid kitérőt tennék.
Punnyadt alfelű városi gyerekként nevelkedtem, de apai felmenőim kapcsán többször is volt szerencsém látni egy igazán elszigetelten élő tanyasi házaspár életkörülményeit a zsanai puszában. Ez azon túl, hogy érdekes volt, számos tényleg tartalmas felismeréssel is együtt járt. Amikor mindenféle túlélőkésről beszélünk, akkor általában olyan késekre gondolunk, amelyek egy ilyen egyszerű tanyán nem mentek volna át a használhatóság szűrőjén. Nem lennének kedvelt kések náluk sem a nagy túlélő iskolák nagy munkakései, sem a villogódamaszt csodák. Ami nekik kell, az valami egészen más. Mivel itt a mindennapi életben maradás sokkal kézzel foghatóbb, mint az irodákból hétvégékre kiszabaduló sporttúlélők esetében, ezért mások a szempontok is. Az első, hogy minden feladat sokkal differenciáltabb, mint ahogy sokan képzeljük. Nincs „mindenre jó” kés. A kés fő értékmérője az éle, és az él fenntarthatósága. Szilárdsági jellemzőkről csak nagyon alap szinten kell beszélni, ezért is van az, hogy a pusztai ember elsősorban bicskára gondol, ha egy jó penge kell neki. Ha egy kicsit is komolyabb feladaról van szó, a tanyasi ember rögtön fejszét, vagy fűrészt fog, mert a munkába fektetett idő és energia egyaránt érték. Nem pazaroljuk. Úgyanígy nem pazaroljuk az eszközt sem, tehát olyan úri huncutságok, mint például a késdobálás, még a legelvetemültebbek között sem divat. Ha eldobom a kést, az esetleg eltörhet, vagy elveszhet a magas fűben. Annak meg nem sok értelme van ugyebár.

Visszakanyarodva a Bergström pengékhez, pár napos tesztelgetés és használat után az a határozott érzés kezdett kialakulni bennem, hogy Bergström úr vagy egy vidéki életmódon nevelkedett egészséges életszemléletű öregúr, vagy egy ilyen ember hagyománytisztelő tanítványa. Ennek a pengének az éle nagyon vékony. Nagyon-nagyon vékony. Talán a legvékonyabb, ami egy borotva után következhet, és sok szempontból hasonlít is egy borotvára. Egyrészt, mert nagyon jól vág. Másrészt, mert ugyanúgy élezzük, tehát a skanidnáv élű kések élezésének a gyakorlatát használjuk itt is, csak itt a kőre felfektetett pengének meglehetősen kis részét kell megmunkálni, hogy újra használható élt kapjunk. Végtelenül egyszerű, és szélsőséges körülmények között is megbízhatóan helyrehozható egy ilyen kialakítású él.

Mondhatnánk azt is, hogy ezt a megoldást bármelyik pengén megcsinálhatnánk. Egyszerűen csak így kell beköszörülni a pengét, és már kész is. Ez viszont súlyos tévedés, és véleményem szerint itt jön ki ezeknek a darabokank az igazi erősségük. Ezek a kések ugyanis képesek elviselni ezt a hihetetlenül finom vágóélt, a szokványos, valóban életszerű feladatok során. Ha valami keményebb dolgot vágtunk vele, mint amit ez az él tolerálni képes, akkor sincs gond, mert annyira könnyen helyrehozható, ahogy eddigi tapasztalataim szerint semmi más egyéb késpenge sem, de a vékonysága ellenére mégsem túlérzékeny. Szokatlanul hosszú ideig lehet úgy használni, hogy nem kíván fenést, vagy utánélezést, miközben egyszerűen jó dolgozni vele.
Tény, hogy hosszabb használat után ez az aláköszörülés a rendszeres fenőköves élezésekkel gyakorlatilag hagyományos skandináv élezésűvé válik, de egyrészt így is jó, másrészt ennél van értelme annak is, hogy ha eddig eljutunk, akkor valami szakember segítségét kérjük, hogy próbáljon meg újra kialakítani egy ilyen aláköszörülést rajta. Ezzel megint újra indul az álomkönnyű élezhetőség, és ha nem égetik meg ezt a borzasztó vékony kis acélmennyiséget az újraholkeresítés közben, akkor valószínűleg ugyanolyan jó is lesz.

Nem is tudom, hogy mit kellene mondanom még róla. Az acél összetétele, keménysége teljesen ismeretlen számomra. Valószínűleg valami alacsonyan ötvözött szerszámacél, mert a tiszta szénacélok könnyebben korrodálnak, míg ezen a késen az én felhasználási szokásaimmal még csak egy komolyabb elszíneződést sem sikerült összehozni, nemhogy látható rozsdafoltokat. (Az nyilvánvaló, hogy nem rozsdamentes.) A keménység szerintem alacsonyabb lehet a megszokottnál, mert egyrészt az él egyszer sem pattant, mindig csak kihajlással jelezte a túlterhelést, másrészt a pengeháton kialakított kaparóél viszonylag hamar elhasználódik a szikravetőzésekkel, viszont differenciált edzésnek semmi nyomát sem látni, pedig direkt letakarítottam az eredetileg feketére hagyott felületeket. Valahogy mégis így jó. Így van egyben az egész, és ha azokra az élvezettel elvégzett késes munkákra gondolok, amelyeket volt lehetőségem kipróbálni ezzel a pengével, akkor az utolsó dolgok egyike azon problémázni, hogy a markolattüske miért hegesztett, vagy hogy túl könnyen eltörhet a kés a markolat tövében.
Ha ez a kés eltörne, az tényleg az én hibám lenne, mert valami olyasmit próbáltam csinálni vele akkor, amire egy ilyen hasznos szerszám nem való.

Hegyes Sándor

Nyitókép: Brisa