Késportál

Szálkai Robi, a hajdúböszörményi alkotótábor fő szervezője augusztusban még lelkesen kalapálta a késpengére nagy vonalakban emlékeztető vasakat, leste a nyílt napon kovácsoló mestereket munka közben. Akkor senki nem gondolta, hogy októberre használható, hegedési hibáktól mentes damaszkot lesz képes készíteni, hiszen mester nélkül, főleg autodidakta módon próbálja elsajátítani a kovácsolás fogásait. Egy friss, októberben készült lapdamaszk (vaddamaszk) pengéjéből kést készített, melyet kipróbálhattam. Az ezzel szerzett tapasztalataimat szeretném röviden megosztani veletek.

A fórumot rendszeresen látogatók figyelemmel kísérhetik a Robi által készített és bemutatott késes munkákat, illetve az ezeken észrevehető fejlődést. Nem csak technikai fejlődésről van szó, szerencsére alapvető esztétikai változás is megfigyelhető. Ugyan nyilván van hová fejlődnie a késkészítés terén (főleg ami a szimmetriát igénylő eredmény elérését illeti), de azért a Robi által most képviselt amatőr késes, a kovácsolás alapjait damaszkon tanuló tevékenysége már talán megér egy hosszabb pillantást. A penge megszületésének első kalapácsütésétől kezdve Robi tisztában volt azzal, hogy az elkészülő produktum végül tesztelésre kerül, elvileg tudásának legjavát beleadta, így ez a munkája tulajdonképpen pillanatnyi késes és kovácsismereteinek késben testet öltött lenyomata.

A kis közjáték után nézzük végre a „vas” fizikai paramétereit! A penge 96 rétegű damaszk, fűrészlap (L6 minőség) és M1 rétegekből. Hossza 105 mm, legszélesebb pontján 27 mm, vastagsága pedig 4 mm. Közepes méretű, általános felhasználású penge, amely holkeres leélezést kapott vékony élszalaggal. A markolattüske végig ér a wenge markolatban, mely ragasztással és lezárócsavarral rögzül (egyedileg esztergált, a szükséges rögzítés után a markolat síkjába visszacsiszolt, nem oldható megoldás). A bakni rozsdamentes acél, melynek mérete a markolatvég csavarjával együtt érezhetően megnöveli a kés tömegét, amely így 155 gramm.

Őszintén megmondom, én a damaszkolt késeket inkább show-késnek, gyűjteményi kincsnek tekintem, mintsem komoly használati darabnak. Ennek oka, hogy szerintem a jelenleg hozzáférhető, korszerű acélok bőven hozzák azt a szintet, amit régen esetleg csak damaszkolással lehetett elérni (megfelelő kohászati, hőkezelési technológia és anyagtudományi ismeretek, de főleg a hidegalakításhoz szükséges eszközök hiányában). Munkakésnek tökéletesen megfelelnek a jelenleg használatos acélok (pl. N678, N690, VG-10, Rigor, Sleipner, de a bevonatos 1095 is). Nyilván sok munkaóra benne van egy-egy igazán tetszetős damaszkban, azonban az így készült kés ár/teljesítmény aránya legtöbbször az egyszerű lemezanyagból készült kés hasonló mutatószámánál alacsonyabban lesz. (Most a kovácsolással feljavított tulajdonságú monoacél pengékről szót sem szeretnék ejteni, ne is keverjük ide ezeket.) Arról az apróságról nem is beszélve, hogy a damaszkminta (melyet többnyire vegyi úton tesznek láthatóvá) a használat során fakul, foltosodik, picivel talán rondább erősen használtan, mint egy összekarcolt mono késpenge. Aggályaim okán különösen örültem, mikor Robi a rendelkezésemre bocsátotta ezt a kést megkötések nélküli tesztelésre.

Semmi akadálya nem volt tehát, hogy a kést némi bozótban végrehajtott tesztnek vessem alá. (Ugyan tokja még nincs, de éppen passzolt a narancssárga Bahco műanyag tokjába, csak egy rögzítő bütyköt kellett bele melegíteni, ami rugalmasan megakasztja az acél baknit, hogy a kés ne tudjon kiesni. Blaszfémia, szentségtörés a köbön, ezért képet a tokról nem mutatok, mert a pokolból, a reinkarnációból, de még a Valhallából is kitiltanak érte!) Irány hát az erdő, némi kiegészítő felszereléssel és nézzük, mire megyünk, ezzel a késsel.

A kés sújtóképessége erősen korlátozott, jellegéből adódóan (fűzött markolat) nem is illik vele nagyon csapkodni, ellenben az ütőfával operálás alól nincs felmentve. Gyorsan vágtam egy kb. 7 cm átmérőjű nagyobb ágból (viszonylag friss fa, nem tudom, hogy erdészek vagy fatolvajok mellékterméke volt-e) vágtam egy jó méter körüli husángot (mindkét végén vágni kellett belőle). Természetesen a pengét nem merőlegesen vertem át az ágon, hanem kb. harmad átmérőjű ékeket vágtam ki belőle körben.

A következő művelet a szikravető, illetve úgy általában a tűzgyújtás próbája volt. Ehhez út közben gyűjtöttem egy marék iszalag termést, hozzá négy-öt elszáradt aranyvessző virágját (illetve termését). A száraz gyújtóst egy közeli kiszáradt bodzabokorról termeltem ki, majd a közelben szerteszét heverő vékonyabb ágakat is összeszedtem. A kis próbatüzecske összeállítása után előkerült a ferrocérium rúd, melyet a pengeháttal (nem kifejezett kaparóél, de nincs is teljesen lekerekítve) könnyen munkára lehet bírni.

Vizsgáltam még a kés használhatóságát a szokásos kanálteszttel is. Egy evőkanálnál valamivel nagyobb készséget próbáltam meg kifaragni. A fűrésszel méretre vágott ágdarabból a kanál végleges formájáig nem használtam más segédeszközt, minden feladat a damaszk pengére hárult. A láthatóan finom hegyet picit féltettem, de miután pár határozott fúró mozdulat és csavarás után sem tapasztaltam változást (nem sikerült letörni), folytattam a munkát. A nagyoló mozdulatok közben érdekes dolgot tapasztaltam (amíg hozzá nem szoktam, idegesített is egy kicsit). Kovácsolás közben valahogy a rétegek közé került a fűrészlap hangja is, az anyagból erőteljesen kifutó penge jól hallhatóan pendül. Amiért szokatlan a dolog, az a penge vastagsága és élezése. A 4 mm-es anyag a hegy előtti kb. másfél centiig egyenletes vastagságú, tehát a penge egyáltalán nem vékony vagy gyenge. Nyilván a fűrészlap rugalmasságát örökölte leginkább a damaszk, inkább hajlani fog, nem törni – bár ezzel a fajta késkonstrukcióval nem illik durván feszegetni. Az alábbi képen a figyelmes szemlélő észreveheti a keménységmérési pontokat is (4 van, 57-58 HRC közötti eredménnyel), amelyeken a hőkezelés ellenőrzésre került.

A kés vágó-, illetve metszőképességére nem lehet panaszom, ahogy az éltartásra sem. Két héten át használtam (ebben benne volt némi külön nem dokumentált vágás is), a „gyári” élét lassan helyre kéne rakni, mert a hasas részénél már nem borotvaéles (durva faragáshoz még jó). A penge mintázata láthatóan kopik, fakul, ami főleg a fában történt hasítások műve. Az élszalag és a hegy egyébként sértetlenül vészelte át a próbát, a kés hozza azt a szintet, amit egy hasonló késtől elvárható (de nem jobb, mint egy ESEE-4 vagy egy Fällkniven F1, csak más). A penge ugye nem rozsdaálló, de valószínűleg a frissen beszerzett Break-Free-nek köszönhetően akkor sem rozsdásodott, amikor pár órára rajta maradt az éppen leháncsolt fának a nedve. A fokozott törődést azért célszerű betartani, ha nem akarjuk egy rozsdafolt eltávolításakor, hogy a minta is vele menjen – legalábbis a csiszolandó részen.

Használat szempontjából igen fontos a markolat és annak kialakítása, mely az egyszerű munkakés jellegnek megfelelően egyetlen darab wenge fából építkezik. Mivel a fa világosabb, puhább részeit Robi benne hagyta a markolatban (idővel úgyis kikopik, körömmel piszkálva is könnyen kikaparható), az egyelőre vizes kézzel még csúszna, ám ezt a bakni kialakítása, illetve a mutatóujj alatti másodlagos ujjtámasz remekül meggátolja. A markolat fogása épp jó az én kézméretemnek (ami Robiénál minimum 2 mérettel nagyobb). A képeken jól láthatóan szögletesen lapított markolat éleinél sem töri a kezet, a kés oldalra kifordulását is kellőképpen megakadályozza. (Ránézésre nekem is kényelmetlennek tűnt, ám ezt a tesztek abszolút megcáfolták.)

Röviden összefoglalva: a kés funkcionálisan jó, működik, masszív darab lett. Mindenképpen meg kell azonban közelebbről vizsgálnunk, mivel a türelmetlen, gyors haladásnak bizony ára van. Jelen esetben a kidolgozás pontossága látta kárát az erőltetett tempónak. A kés élezése picit félre sikerült, a hegynél (a pengehát felől nézve) nincs meg a szimmetria, nem azonos a két oldal. Nem zavaró munka közben, így nem megy az eszköz használhatóságának rovására, szakértő szemnek azonban ordítani fog az eltérés. A másik ilyen szimmetriahiányos rész az élezés kifuttatása a pengetükörnél. Azt is sikerült elcsiszolni, nem csak mélységben, de ívben is. Szintén olyan apró hiba, amin a szakértő szem biztosan megakad. Márpedig Robi célja nyilván nem csak a késkedvelők számára megfelelés, de előbb-utóbb a késes (és talán a kovács-) szakma képviselői előtt is meg akarja majd mutatni tudását. (A penge-bakni, illetve a bakni-fiber-markolat illesztések egyébként rendben vannak, a markolat szépen síkba csiszolt.) Az elismerő bólintás amatőr részről és a portál közösségétől (a felhasználóktól) megvan, de a profik ennél többet fognak megkövetelni.

Kíváncsi vagyok, mikor ér el Robi arra a szintre, amikor tudását már nem csak szűkebb fórumunk közösségén belül és portálunk olvasóinak számára mutatja be, hanem szélesebb nyilvánosság előtt is vállalja. Addig még biztosan sok a tanulnivaló, de legfőképpen némi alázatos türelem gyakorlására lesz szüksége. Talán kialakul az egyéni stílusa is, mely remélhetőleg nem a nagy baknis, tükörpolír vadászkésekben fog kimerülni. Mindenesetre a jelenlegi munkáit nézve úgy tűnik, jó úton halad – valamerre.

BlackWoOd