Késportál

A kések világának misztikus, romantikus szereplői a búvárkések. Minden magára valamit is adó nagy gyártó tart belőlük a termékpalettán, de természetesen a neves búvármárkák is kötelezően kínálnak – többnyire általuk tervezett, de mások által gyártott – különféle modelleket. Vannak közöttük kicsik, nagyok, késszerűek meg egész furcsa szerszámok is – nézzünk most körül együtt.

Hozzám hasonlóan talán egy egész generáció fiúgyermekei számára lehetett meghatározó Dr. Jékely Endre A vizek óriásai című könyve, amelynek igazi hetvenes évekbeli grafikájú borítóján nem más, mint egy a cápa hasát késével fölhasító búvár volt látható. Innentől a magamfajta kissrác – legalábbis én biztosan – csakis klassz nagy késekkel tudta elképzelni a búvárkodást. Persze itthon ez a sport akkortájt még egyáltalán nem volt olyan széles körben elterjedt, sőt, divatos szabadidős tevékenység, mint manapság, és képeink, információink is csak ritkásabban voltak (antikváriumban lehetett régebbi National Geographic-okat találni, én azokból táplálkoztam), de hát a bevésődés, az imprinting fontos dolog – és számos romantikus tévképzet alapja is.

A búvárkés, mint fegyver imázsát ráadásul a mozi is évtizedeken át erősítette – és ne higgyük, hogy ez nagyjából James Bonddal kezdődött. Sokkal, de sokkal korábban: e kép tanúsága szerint már minimum a harmincas években.

Aztán szépen folytatódott: íme, ez már az ötvenes évek mozija.

1958-ban az USÁ-ban már igazi búvár-kalandsorozat is indult, az ikonikussá vált Sea Hunt, a főszerepben Jeff Bridges papájával, Lloyd Bridges-szel, akit Mike Nelsonként a víz alatt természetesen minden epizódban ki akartak nyírni a gonoszok, ő pedig a teljes kézvédős Voit Vulcan késével védekezett.

1962-ben pedig végre valóban megérkezik James Bond a Dr. No-val, és innentől szinte nincs is Bond-film búvárjelenet nélkül.

Bondnak köszönhető a filmtörténet leghosszabb és leglátványosabb víz alatti akciójelenete is, a Thunderball című filmből, amelyben James Bond és ejtőernyős búvárdeszantos társai (a jók, piros ruhában) irtják egymást a gonosz SPECTRE-esekkel (a feketék). A búvárkések természetesen itt is a légzőcsövek elvagdosását és egymás legyilkolászását szolgálják. A jelenetben szereplők egyébként szintén a fönt említett, ma már nem létező, de hajdanán az USÁ-ban igen népszerű márka, a Voit Swimaster kései, a gonoszokéi kék, Bondéké pedig fekete markolattal.

Persze az igazi késmániások, mint mi, nem csak a praktikumot nézzük, hanem az esztétikumot is. E téren szintén hálásak lehetünk a 007-es ügynöknek, ugyanis neki köszönhetjük a világtörténelem két legizgalmasabb formavezetésű búvárkését is. A legszigorúbb késszakmai szemmel vizsgálva sem találunk rajtuk kivetnivalót. (A bal oldali késről már írtunk is.)

Minden romantikus ködöt el kell azonban oszlatnunk: a búvárkés még annyira sem közelharc-fegyver, mint egy katonai kés – pedig a gyakorlatban manapság már az is inkább vágó-nyitó-feszítő szerszám, mintsem harci gyilok. Nem, a búvárkés kevés kivételtől eltekintve a víz alatt és fölött is bizony hétköznapi szerszám, illetve fontos biztonsági eszköz.

Hiszen a mai szabadidős búvár nemhogy nem öli a cápát, hanem örömében inkább sikongat (illetve sikongatna, ha nem lenne a szájában a nyomáscsökkentő vagy a légzőcső csutorája), ha egyáltalán van szerencséje találkozni vele. Jó eséllyel mást sem nagyon fog késsel kapargászni, hiszen a mai hobbibúvárkodás alapelve, hogy take only pictures, leave only bubbles, azaz hogy odalent csak képeket gyűjts, magad után meg csak buborékot hagyj. Olyannyira, hogy vannak helyek, ahol nemcsak, hogy kést nem engednek a vízbe vinni, de még kesztyűt sem engednek viselni. Az egyik ugyanis mint kezünk meghosszabbítása, a másik pedig mint biztonságos védőréteg teszi bátrabbá a búvárt, és ösztönzi piszkálásra-fogdosásra. Mindez persze nem jelenti azt, hogy adott esetben önvédelemre ne jöhetne jól egy búvárkés, de lássuk be, ennek azért vajmi kevés az esélye.

Sokkal reálisabb veszély a valamilyen kötélbe vagy zsinórba gabalyodás, bár elsőre ez sem tűnik különösebben akut kockázatnak. Azonban figyelem: nem több centi vastag kenderkötélre, vagy akár csak vékonyabb vitorlázókötélre kell ám gondolni, hanem halászhálókra és horgászzsinórokra. A mai űrtechnológiás gyártásnak köszönhetően egy monofil zsinór már nagyon komoly szakítószilárdsággal bír, amely ráadásul hihetetlen vékonysággal párosul, s mindennek tetejébe még gyakran áttetsző is. Elég, hogy az egyik láb egy ilyenbe gabalyodjon, a rángatással a hurok vagy a csomó még meg is szoruljon, és ha nincs kés elvágni, a víz alatt még kevésbé éles helyzetben is könnyen jön a pánik – márpedig ez a búvárok egyik legnagyobb ellensége. Továbbá a búvárkodás méltán népszerű ága a roncsmerülés – a roncsot azonban a halak is szeretik, mert kiváló búvóhely, a roncs vonzza a halat, a hal a horgászt, a horog beakad, a zsineg beszakad, ott marad, értitek…

Bár a fentiek – főleg a késmániás búvár számára – jól hangzó indokok a búvárkés-vásárlásra és -viselésre, a hobbibúvárnak a valós életben még mindig nincs reális esélye a fenti kalandok átélésére, életveszélyek kivédésére. A szabadidős búvároknál, akik a legtöbbször csoportban, szervezetten, jól ismert és bejáratott helyeken merülnek, a kötélbe-zsinegbe gabalyodásra vajmi kevés az esély – s ha mégis, kés helyett egy hevedervágó kampó is bőven megteszi. Na de itt álljon is meg a menet, elvégre nem azért járunk a Késportálra, hogy magunkat és egymást lebeszéljük a késekről. Maradjunk annyiban, hogy a búvárkés akkor is hasznos és biztonságos, ha sosem kerül sor a használatára.

Ráadásul van azért a búvárkodásnak néhány olyan ága is, ahol nemcsak, hogy jól jöhet a kés, de egyenesen kötelező. Az egyik értelemszerűen a katonaság. A harci búvárok (combat diver, nageur de combat, Kampfschwimmer) minden országban a leg(ki)képzettebb katonák közé tartoznak, s bár a mai harci búvárok szintén leginkább lővegyverekkel és robbanóanyagokkal operálnak, azért náluk is alapszükséglet is a kés.

A harci búvárok országtól függetlenül általában csak a kiképzéshez kapnak valamilyen rendszeresített modellt, utána pedig már ízlés szerint maguk választhatják meg, hogy mit használnak.

A SEAL-ek például az összes többi tengerészgyalogoshoz hasonlóan az alant látható, klasszikus Ontario MK 3 Mod 0-t kapják, amely azért nem dedikáltan búvárkés – és amelynek amúgy is sérülékeny hegyét a beszámolók szerint gyakran inkább azonnal letörik, hogy vésőként, feszegetésre, osztriganyitogatásra alkalmas legyen. (A SEAL-ek késeiről korábban Blackwood írt egy igen alapos összefoglalót.)

A másik olyan búvártevékenység, ahol mindenképpen szükség van a késre, a víz alatti, szigonyos vadászat. Ez tipikusan a tenger mellett vagy ahhoz közel lakók sportja, hazai búvárok tehát kevésbé művelik, de szerte a világon igen sokan hódolnak neki – komplett szubkultúra a búvárkodáson belül. Ez egyébként – mivel szigorúan csakis palack nélkül, szabadtüdősen végezve engedélyezett – minden bizonnyal az egyik legetikusabb vadászati mód is, amelyet ráadásul a legtöbben máig azért művelnek, hogy a megszerzett zsákmányt szépen el is fogyasszák.

Az összes búvár közül a víz alatti vadászok azok, akiknek tényleg reális esélyük van a zsinórba gabalyodásra – méghozzá a sajátjukba. Hiszen a szigonyvessző ezzel kapcsolódik a puskához, a vesszőt a hallal együtt be kell húzni, de ha utóbbi még él, akkor nyilván kevéssé vidáman fogja tűri az akciót. Ráadásul ebben az esetben – tehát ha a hal nem „rogy tűzbe”, azaz a találat nem végzi ki azonnal – a fárasztás és a behúzás végén kegyelemdöféssel kell azt a másvilágra küldeni. Ehhez pedig a víz alatti vadásznak elengedhetetlen egy jó heggyel bíró, keskeny pengéjű búvártőr vagy -stiletto. Mint például ez a gyönyörűséges Pelagic Dirk az Imersiontől.

Aztán olyan is van ám, hogy valaki sem hobbibúvár, sem nem víz alatti vadász, még kevésbé katona, hanem egyszerűen dolgozik odalenn. Például ipari búvárként szerel, hegeszt, zsaluz, betonoz, vagy hajójavítási, -karbantartási feladatokat lát el. Valószínűleg nem fogsz nagyon elcsodálkozni azon, hogy az ő késeiknek semmilyen harci romantikája nincsen, és csábító dizájn- és marketingelemeket sem találunk rajtuk. Csak úgy simán praktikusak valamire.

Bizonyos vágást igénylő feladatokhoz nem is biztos, hogy a kés a leghatékonyabb szerszám – sebaj, léteznek búvár-multiszerszámok is, mint ez az ügyes Cressi Alligator, amellyel zárt állapotban alul normál, fönt fogazott pengéjű késként dolgozhatunk, középen pedig ollóként működik.

Némi kitérő: a víz alatti biztonságnak van egy másik, objektív oldala is: amikor mást tudunk megmenteni hasonlóan szorult helyzetében. És ez a más egyáltalán nem biztos, hogy ember: manapság világszerte delfinek, bálnák, teknősök, cápák és egyéb tengeri lények is kerülnek veszélybe vagy pusztulnak el tömegével mindenféle elhagyott vagy aktív, de amúgy egyáltalán nem nekik szánt halászhálókba gabalyodva.

Olyannyira, hogy egy ausztrál állatmentő szervezet munkatársának ötletét felkarolva a Spyderco erre külön szerszámot is tervezett és készített: ez a Whale Rescue Blade. Eleinte csak kis példányszámban, kifejezetten állatmentő szervezetek számára készítették még 440C-ből, méghozzá adományként, mert pénzt nem kértek érte. A bálnamentő penge 4-5 centi átmérőjű kötelekkel is könnyen birkózik meg, és népszerűsége okán mára H1 acélból a kínálat állandó darabja lett. A Whale Rescue-t nyélre kell erősíteni, és hosszú (28 centis), végig fogazott, hegy nélküli pengéjével még csónakból is biztonságosan, gyorsan és hatékonyan lehet csapdába esett ceteket menteni.

Méretük alapján a búvárkéseket manapság leginkább három csoportba oszthatjuk: a látványos nagyok, a józan közepesek és az egyéb kicsik csoportjába. Nem volt ez mindig így, mert a kezdetektől a közelmúltig a búvárkések kizárólag jó termetesek voltak (akit a búvárfelszerelések története érdekel, a legjobb magyar nyelvű összefoglalót a Búvárinfón találja, Kollár K. Attilától), a differenciálódás az utóbbi néhány évtized eredménye. A nagyok 15-20 centis, általában hagyományosabb (gyakran bowie) formájú pengével bírnak, ezért sokszor még ma is a Ka-Bar és Ontario USMC harci késekre emlékeztetnek (lásd bevésődés, romantika…). A legklasszikusabb közülük az Aqua Lung/U.S. Divers nagy búvárkése, a Master, amely gyakorlatilag maga „a” búvárkés.

Nem olyan rég gyártják ám: csak 1962 óta. Ma is szerepel az Aqua Lung katonai és professzionális felhasználásra szánt kínálatában, változatlan formában – bár azért időközben egyéb változatok is készültek belőle, különböző színű markolatokkal, fém gárdával, bowie-pengével.

Hoppá, bocsánat, a fönti képen mindez nem érvényesül elég jól. Adok másikat, gyorsan görgess tovább, nincs itt semmi látnivaló.

A Cressinek is megvan a maga régi klasszikus modellje: az Orca. Minden, a hagyományos nagy búvárkésekre jellemző tulajdonságot megtalálunk rajta.

Nyertes csapaton ne változtass: szerencsére még ma is gyártják.

Zárójel: a búvárkodásra amúgy is jellemző a hagyományőrzés, több nagy márka is folyamatosan gyártásban tart mára már majdnem vagy teljesen retrónak számító felszerelést is. Gondolnád, hogy a színes, több anyagból formázott, egyre technikásabb uszonyok mellett még mindig kapni ilyet is?

Azért persze fejlesztések is történnek, íme az Orca modernebb felfogásban készült utódja, a Cressi Borg.

A nagyméretű búvárkéseknek a legtöbbször van hegyük, általában termetes alsó-felső kézvédővel és jellemzően nagy, fém markolatvéggel rendelkeznek. Utóbbi azért hasznos, mert kiválóan lehet vele kalapálni, illetve a sűrített levegős palackot kocogtatva a társaknak hatékony hangjelzést adni.

Szinte mindig találunk rajtuk fogazott részt – a penge hossza miatt hely van rá bőven –, illetve gyakran zsinórvágó kampót is. A fogazott rész helyén régebben persze a búvárkéseken is a Rambós hangulatú, leginkább semmire sem használható, de legalább mindenbe beleakadó típusú fűrészes kiképzés volt, ez manapság szerencsére már elég ritka. Ilyen volt például a legendás Buckmaster (Escape cikke itt) könnyített, búvárosított változata, a Buckmaster 185, azaz az LT is, amely mindössze egyetlen évig volt gyártásban, 1986-87-ben.

Mostanában már kevésbé, de régebben gyakori volt a nagy búvárkések pengéjén a méretskála, ami egyes esetekben nem csupán a víz nagyító hatása miatt tud hasznos lenni, hanem bizonyos tevékenységeknél egyenesen nélkülözhetetlen. Ilyen például a rákvadászat és kagylógyűjtés: bizonyos rák- és kagylófajokra sok helyen ugyanúgy léteznek méretkorlátozások, mint itthon a horgászatban a halakra.

Csak emiatt persze fölösleges lenne egy óriás búvárkéssel a lábunkon uszonyozni, a rákvadászok és kagylógyűjtők manapság már inkább ilyen filléres, egyszerű, kifejezetten e célra készített műanyag vagy fém mérőeszközöket használnak.

A hatvanas-hetvenes években készültek teljes kézvédős modellek is – mint föntebb említettem, ilyet használt a Sea Huntban Lloyd Bridges is: ez volt a Voit Vulcan (a képen már mint U.S. Divers, ami mára meg már Aqua Lung – a korai, nagy amerikai búvármárkák mind megszűntek és /vagy beolvadtak valami nagyobb csoportba).

A kézvédő miatt hasonló volt hozzá, de itt, Európában készült a Puma Frogman, amelyet a hatvanas évektől a nyolcvanasokig gyártottak. A Voit Vulcannal ellentétben ezen a kézvédő teljes körben forgott is, így a kétélű pengének bármelyik oldalát lehetett használni.

Érdekesség: a Puma nemrég a Frogman modernizált változatát is elkészítette.

Néha persze egészen furcsa vadhajtások is megjelentek a piacon. Ilyen volt ez a búvárkukri az amúgy igen komoly és neves búvárkés-gyártó Wenokától. A létező legbutább helyen és módon könnyítették ki a nagy, héthüvelykes pengét – apukám, na ezzel ne feszegess…

Egy azért biztos: látványra, érzésre ezek a nagy búvárkések a legszívdobogtatóbbak, a legizgalmasabbak – de komoly méretüknél fogva a gyakorlatban kétszer is érdemes meggondolni, valóban van-e rájuk szükségünk.

Jóval racionálisabb választás valamilyen józan kicsi. Ezek nagyjából 1:1 penge-markolat aránnyal rendelkeznek, általában hegyes és hegy nélküli kivitelben is választhatók, szintén biztosan van rajtuk fogazott rész és jó eséllyel zsinórvágó kampó is. Lábra is csatolhatók, de a mellényre rögzítve sem zavaróan nagyok, a kisebbek pedig akár a mellényzsebbe is beférnek, mint ez a McNett Saturna.

Ebben a kategóriában mindenféle formát megfigyelhetünk: bowie-pengéket, stilettókat, duci vésőpengéket stb., de gyakran találkozni újító kialakításokkal és megoldásokkal is, mint például a Spyderco igen átgondolt, praktikus ergonómiájú Caspian Saltja.

Persze errefelé is találunk nagy-nagy klasszikust: ilyen a Kershaw Amphibian, amely már 1982 óta stabil szereplője a cég kínálatának.

A legkisebbek kategóriájában pedig már nem is hagyományos felépítésű késeket találunk, hanem mindenféle egyéb vágóeszközöket. Lehetnek ezek különféle kötél-, zsinór- és hevedervágó kampók, „medvekarmok”, amelyek remekül, nem zavaróan elférnek az övön az ólmok mellett, de akár búvármellény zsebébe is tehetjük, és így kiegészítő vagy tartalékpengeként is kiválóak. Ilyenek például a Benchmade Hook vagy a CRKT Bear Claw, illetve a Cressi egyik aktuális újdonsága, egy a látvány alapján igen ígéretesnek tűnő, teljesen titánból készült penge-kampó kombináció.

Ami a hegyet illeti, mint az már a föntiekből kiderülhetett, léte vagy hiánya ízlés és felhasználás dolga. A hegyes pengével értelemszerűen lehet szúrni. Igen ám, de ha úgy szúrunk, hogy ez amúgy marhára nem állna szándékunkban, akkor annak könnyen a neoprénruha vagy akár a felfújható csónak látja a kárát – lássuk be, egyik sem túl szerencsés eset. A hegy nélküli kiképzés ugyanakkor fokozottan erős és ellenálló pengevéget is jelent, amellyel kiválóan lehet feszegetni, vésni vagy akár csavarozni – és még a fent említett veszélyeket is kiküszöböli. Lehet persze birkaláb-hegy is, mint ezen a fölöttébb józan Fantoni R.R.K.-n.

A búvárkéseknél fokozottan fontos a tok kialakítása. A kés a tokban stabilan és biztonságosan kell, hogy rögzüljön, hiszen semmiképp sem szabad kiesnie – az alsó lábszárra rögzítve az uszonyos úszás igencsak komoly amplitúdót jelent, plusz a kés tokostul bármilyen pozíciót felvehet, és fel is fog, tehát a kés szempontjából ez nem a nyugodt erdei cserkelés műfaja. Ugyanakkor az egyszerű és gyors oldhatóság is logikusan fontos szempont. A nagyobbakat az alsó lábszárra rögzítik (például az ügyesebbik kézzel ellentétes oldalon lévő vádli belső felére, így kisebb a beakadás veszélye), a kisebbeket gyakran a mellényre rögzítést/csatolást is szolgáló megoldásokkal látják el.

Kifejezetten előnyös, ha a tok lapos és nem állnak ki belőle ilyen-olyan csatok vagy egyebek: ha ugyanis valami beakadhat, az be is fog, és az mindig meg is találja az erre legmegfelelőbb helyet. Ezért előnyösek a közepes méretű lapos, kontúros skeletonkések: ezeknek a tokja is filigrán, és a markolatuk még némi borítással sem sokkal vastagabb, mint a penge. Mint ez a MAC Mako.

A felhasznált acélok tekintetében a legfontosabb tényező a korrózióállóság. Így a legtöbb búvárkés értelemszerűen alacsonyabb széntartalmú inoxacélokból készül: a 300-as sorozatúakból, amelyek a legkorrózióállóbbak közé tartoznak, a 400-asok közül 420JA-ból, illetve egyéb, hasonló tulajdonságokkal bírókból, például 1.4116-ból. Ezek persze nem azok az acélok, amelyeket a szárazföldön az éltartósságukért szeretünk, sőt – de semmi baj, hiszen a búvárkéseknél nem is ez a legfőbb szempont. Ráadásul további előnyük, hogy ezekkel az acélokkal a kés nem lesz drága: a búvárkések többsége szárazföldi társaikhoz mérten igen barátságos árakkal csábít. Aki mégis jobbat szeretne e területen is, az megfelelő ápolás mellett egyéb korrózióálló acélokkal is kísérletezhet. Nem nehéz, mert a választék bőséges. Az Extrema Ratio az Ultramarinéhez és a DICOK-hoz például Böhler 690-et használ.

Kis kitérő: az Extrema Ratio e téren igazán nagyot dobott, mindkét búvárkése igen átgondolt modell, talán a műfajban a kategóriájuk királyai, megspékelve ezt a cégre jellemző, tökélyre fejlesztetten művelt olasz dizájnnal. A DICOK (Diving Compact Knife) a kisebb, civilebb modell, sokféleképpen rögzíthető tokkal, heggyel vagy a nélkül. Igen ügyibevaló, csinos darab – csak hát az a majdnem kétszáz euró, amibe kerül…

Az Ultramarine a nagyobb Extrema, létezik heggyel, seklinyitóval vagy mindezek nélkül, sőt, a tűzszerész búvároknak készül egy EOD (Explosive Ordnance Disposal) változat is, teljesen titánból. A kés teljesen szétszedhető, a tok a legváltozatosabban variálható – komplett kis kofferban árulják a szettet. Aki a márkát ismeri, sejtheti, hogy nem hobbibúvároknak fejlesztették, de nyilván akad, aki közülük is megfizeti érte azt a csekély ötszáz eurót, amit nagyjából kóstál.

Vissza az acélokhoz: szavazhatunk továbbá a Spyderco által ismertté és népszerűvé tett, mára a Benchmade által is használt, a japán Myodo által gyártott H1 acélra is, amelyben a szenet nitrogén helyettesíti, és amely a 300-400-as acéloknál nagyságrendekkel jobb tulajdonságokkal rendelkezik. A Spyderco egy egész termékcsaládot, a Salt szériát épít a H1-re, közülük ez itt a birkaláb-hegyű Enuff.

A Benchmade H1 vízi- és búvárkése pedig a 110H2O.

A búvárkéseket persze még a korrózióálló acélok ellenére is kell ápolni. Nincs az a rozsdamentes acél, amelyik jól viselné, hogy jó sós vizesen a tokban hagyjuk. Ha pedig valaki olyan lusta és slendrián, hogy még édesvízzel sem akarja öblögetni a kését, az válogathat a számos titán búvárkés között. Késpengeként a titán egyéb tulajdonságaiban igen kompromisszumos megoldás, de rozsdaszempontból ott aztán tényleg semmitől nem kell félni – és még a mágneses elven működő víziaknákat sem aktiválja, ha valaki netán ettől tartana. A titánkések ráadásul sokkal könnyebbek is. Az Underwater Kinetics szinte minden kését kínálja titánváltozatban.

A kis Remora modell a titánnak köszönhetően összvissz 9 deka, és olyan adapter is jár hozzá, amellyel regulátortömlőre is rögzíthető.

A végére szívesen mondanám, hogy tengerre, magyar! – de ennek persze sok értelme számos ok miatt nem lenne. Remélem ugyanakkor, hogy e pár percet a gyakorlott búvárok is élvezték, a nem búvár többség pedig tisztábban lát és új ismereteket is szerzett. Nemsokára egy rövid posztban visszatérünk még a témához: megemlékezünk a hajdani magyar – mert volt ám! – búvárkésről.

Rózsa Edvárd

Képek: web, web, web