A Sziráki uram és az angliusok című poszt kapcsán kedves küldeményt kaptam Cságoly Péterfia Bélától, a Szózat c. folyóirat főszerkesztőjétől: Tömörkény István Bicskavásárlás című írását, amelyben ismét föltűnik a híres szegedi késes alakja. Jegenye András uramnak ugyanis eltörik a bicskája, és a városba beménvén fölkeresi a mester boltját, hogy a kínálatot mögdeputálja.
Jegenye András, amint bevégezte a reggelizést, eltolta magától a szalonnástányért, leveregeté a ruhára akadt kenyérmorzsát, és egykedvűen hallgatta végig az asszony egészségre szolgáló jókívánságát.
És azután fölállva, megfogta a bicskája nyelét, és odatámasztotta a hegyét az asztalhoz, be akarta csukni. Szinte várta már, hogy csapódik bele a kés a nyélbe, midőn egyszerre nagyot pattant, és a bicska eltört. Két darabra vált a pengéje.
– Ne né – mondá Jegenye András, és szomorúan nézett a bicskára. A bicska két darabban feküdt az asztalon, és nyilvánvaló dolognak látszott, hogy azzal többet semmiféle ételt nem lehet enni.
András összefogta a két darabot, és betette a zsebbe. Kiment a házból, fölhágott a kocsira, és megindult a város felé, értésére adván előbb az asszonynak, hogy majd napáldozat táján hazavergődik. meglegyintette a két lovát, a lovak megindultak, kikanyarodott a tanyaközből az útra, csöndes ügetésben hajtott, a háta mögött fölkelt a nap, és derengő világát szétveté a mezőség haván.
– Károg a varjú – dünnyögé csak úgy magában Jegenye András. – Nagyon csúnyán károg. Nini – motyogta megütődve –, tán háború lesz… Majd viszik a sok katonát a gránicra. Majd lű a puska.
Az eszmemenetnél fogva aztán rátért arra, hogy neki bicskát is kell venni. Igaz, van otthon egypár topa, úrforma kés, de hát csak hadd legyen mégis valami fegyver a háznál, meg aztán mi is az ember bicska nélkül?
Imigyen okoskodék a kocsiban, és eltűnődék az eltörött bicska sorsán. Már két pengét meg egy új nyelet csináltatott hozzá, és mégis megvolt. Csöndesen ült a kocsiderékban, olykor fölborzolá a bajuszát; aztán fölhúzta a két térdét, a két karját ráhelyezte egymás tetejébe, és azokra hajtván a fejét, elgondolkodott.
A gondolkodás oda lyukadt ki, hogy most már okvetlenül szükségesnek mutatkozik egy bicska vásárlása. S úgy tőn, amiként gondolá. Ahogy eladta a csirkéit a piacon, elvitte a kocsiját valamelyik utcába a többi tanyaiak közé, azután megindult fölkeresni Sziráki uramat.
Sziráki uramnak pedig ősidőktől kezdve ott van a háza a régi színházzal szemközt. A régi színház ugyan már nincs meg, csak a helye van, de hiszen Szirákiék házának is csak a helye van meg. Mármint a réginek, mert most emeletes épület kényeskedik ottan, akkora, hogy a nap se bír vele végezni valami könnyen. Kénytelen délelőtt az egyik, délután a másik oldalára sütni.
Jegenye András uram sokáig kereste azt a házat, de csak nem bírt rátalálni, mert akármerrül került neki, mindig ott találta az új „Kelemen utcát”.
– Ejnye, hejnye – mormogá, és a szíjostorral gyöngéden végighúzott egy előtte szaladó inasgyereken. A gyerek megállt, és hát szép szóval kivette belőle András, hogy éppen ott áll ama bizonyos ház előtt.
Így hát bement. A híres bicskásbolt úgy el van dugva egy pincébe, hogy ember legyen, aki ráakad. De Jegenye ráakadt. Lefelé ment a lépcsőkön, benyitotta az ajtót, és szerencsés jó napot kívánt mindközönségesen.
Azután megállt kevélyen, és bemélyeszté a mellényzsebbe három ujját. A másik kettő kint mozgott a posztón negédesen.
– Nos, mire végzik? – kérdé Jegenye András, és levevén fejéről a kalapját, körülkefélte azt a könyökével.
– Hát úgy csináljuk – felelé a segéd.
– Ugyan ugye? – mondá hitetlenül Jegenye uram.
– De bizony csak!
– No né – válaszolt elégülten András, és lassan lóbálta kezében a kalapját, hogy ugyan hova dobja le, ahol nem üt agyon vele semmit. – Nini, de szép paraplé! – folytatá fölpattanó hangon. – Tán le is szabad rá ülni?
– Azért van ottan, bátyámuram…
– Hát akkor le is ülök – mondá Jegenye András, és úrias mosollyal tette le magát a kanapéra. Azonközben aztán, ahogy forgolódott rajta kényelmetlenül, egy kis ablakon át bepillantott a műhelybe, ahol a dolgozó legények között serényen forgolódott Sziráki uram.
– No, mire végzik? – kiáltott erősen, hogy átmenjen a szó az ablakon.
– Hát csak csináljuk – felelte ki Sziráki uram.
– Lám, lám – mondá jó lélekkel Jegenye András –, hogy megszorgoskodnak – és átcsúszott a kanapé másik felére, nehogy csak az egyik oldala romoljék.
Aztán lassan üldögélt ott egy darabig, nézegetve nagy csizmáit, amelyekről csurgott le a padlóra a megolvadt hóvíz. – Meleg van itten, gondolá, és lefejtette magáról a bekecset. Mikor készen volt a vetkőzéssel, kifordította szépen szőrével kifelé a subát, és hosszasan lélegezve mondá:
– Eltört a bicskám. Új kéne.
– Milyen fajtájú? – kérdezte nagy készséggel a segéd.
– Nono – mondá komolyan Jegenye András –, majd mögdeputáljuk. Lássuk csak őket. A szebb fajtájút is, mert olyan szegényest nem vágok ám én a kenyérbe bele.
– Hát tessék választani innét.
András odament a zöldposztós táblához, amelyre egy egész bicskatanulmány volt fölaggatva. Szép, erős kések, fényes pengével, csillogó gyöngyház az oldalukra verve. Megállt előttük, és nézte sorba. Némelyik már mintha egészen szemrevaló lett volna előtte, utána is nyúlt. De ahogy odaért, megingott a bicska az egyetlen szegen, amelyre súlytani kiszámítással volt ráhelyezve, és András uram gyorsan kapta vissza a kezét. Még leütné, és kárt tenne egyik bicsak a másikban.
– Adja hát le őket ide elébem – mondá mérgesen. – Azt akarja, hogy úgy nézzem, mint a kutya a sasmadárt a kútágason?
Sietve tevődik elég az allegorikus hasonlítással fűszerezett kivánságnak.
– No, így igen – mondja Jegenye András. – Ha már veszek, lássak valamit a pénzemért.
És kedvteléssel turkálván az áruasztalra rakott csomóban, kiválasztott egy görbe, fekete nyelűt. Kinyitja előbb, meg becsattantja aztán. Ahogy be van csukódva, megpróbálja mozgatni, hogy ugyan inog-e a penge.
Azután ökölbe fogja a kezét, előrenyújtja a hüvelykujját, és annak a körmén nézi meg a penge élét. Az egész jónak ígérkezik, és Jegenye uram most azt deputálja már meg, hogy belefér-e vajon a mellényzsebbe minden okvetetlenkedés nélkül.
A bicska angyali könnyűséggel tűnik el a zsebben, hanem Jegenye Andrásnak hirtelen felötlik valami, és kedvetlenül teszi le a kést az asztalra.
– Üm – mondá megvetőleg –, hiszen topa. Miért csinálnak kerek alját neki?
– Keresik az ilyent is. Némelyik embernek ilyen kell.
– No, nekem nem kell – tör ki dühösen Jegenye uram. Halnyelű kell.
Az is kerül a csomóból. De ez már nagyobb vizsgálat alá esik. Legelőbb is lapjára fordítja, és úgy néz rajta hosszában végig, hogy hátha talál törést a gyöngyházon. Azután a másik fele kerül a szem elé. A nyelében már nincs hiba, ha ugyan a szegek jól tartanak. És két tenyere közé fogva, erős morzsolgatás alá veszi a kérdéses jószágot, hogy nem csúszik-e kijjebb valamelyik oldala.
Kinyitja és megingatja a pengét, mint az előbbit. A csukódásával már meg van elégedve, egészen szépen csattan.
– Jó csattogása van – mondja elismerőleg. – De hát az acél?
– Az is jó. Nagyon ki van az válogatva, csak a legjava kerül bicskapengének.
– Nono – feleli Andás, és belemenvén kezével a nadrágzsebbe, sokáig kotorász benne.
– Majd megválik – folytatja tovább, és előkotorászván egy darab tűzkövet, tép hozzá egy csomót a bekecs szőréből. Aztán egymásra fogván őket a két ujjával, odaüt a kovához a bicska acélával.
Az első kísérlet nem sikerült.
– Nono – dünnyögi hamis mosolygással Jegenye András –, iszen majd megválik, hogy igazat beszélt-e az úr?
A második összecsapásnál aztán kivágódik a szikra, belekap a juhszőrbe, hogy az füstölögve ég, nagy gyönyörűségére Jegenye uramnak.
Most már kinyitja a bicskát, eltartja magától, és úgy nézi. Előbb a nyelénél fogja meg, aztán a pengéjén markolja át, és nyes vele egyet a levegőben úgy próbaképpen.
– Hát az éle? – mondja úgy odavetőleg. A körömpróba után kitépődik egy csomó szőr megint a bekecsbélésből. Összesodorintja keményre, aztán megfogván a legvégén két ujjal, odavág hozzá a bicskával.
De a feleúton megáll.
Nini – szólt haragosan –, már megint mit csináltam itten? Az előbb is téptem szőrt a bekecsből, még itt a darabja a padlón!
Megsajnálkozik a pazarlás fölött, de aztán derülten teszi hozzá:
– Hiszen különben nem tesz ám engem szegénnyé egy bekecs!
Aztán megint hozzásuhint a szőrkötélhez, és amint látja, finoman szelte ketté azt a bicska, egész egy könnyű kacagásig fölmegy a jókedve.
Latolgatva teszi egyik kezéből a másikba, és miután meghatározta a súlyát, a nyél halfarkát feszíti neki a nadrág-posztónak, hogy ugyan kihasítja-e majd a zsebet.
– Jó, jó – mondá meggyőződéssel. – Hanem el ne bízza magát, mert nagy pénzt azért nem adok érte.
– Csak annyit, amennyit megér.
– Üm, hát mi az ára? – kérdi félős tartózkodással András.
– Másfél forint – feleli a segéd.
Jegenye András nagyothallónak tetteti magát.
– Hogy mondja? – kérdi, és odateszi a füléhez a tenyerét tölcsérnek.
– Másfél forint!
– Ugyan, ugyan – mondja hitetlenül Jegenye András. Kihúzza a zsebkendőjét, megrázza, és körültörüli vele a homlokát. – Tizenöt hatos nagyon nagy pénz. Öt hatosért nem adja?
– Nem.
– De nyolcat is adok érte – mondja ravaszul András. – No adja?
– Nem adom alább a kiszabott árnál.
– Jól van no – feleli nyugodtan és minden megütődés nélkül Jegenye András uram. – Hiszen nem is azért beszéltem én!
Nagy kászálódással benyúl a mellény belső zsebébe, és míg a segéd papírba csavargatja a kiválasztott árut, ő előhúzza a törött bicskát.
– Hát csinálja meg az úr ezt nekem – szól, és leteszi az asztalra szépen. – Kicsit kisebb lesz az acél, hanem jó az azért a szegénynek. Csinálja meg két hatosért, aztán vasárnapra majd bejövök érte.
(1887)
Címkép: Polyák Imre a hídi vásárban, ahol felkeresik a nyírségi juhászok is. Hortobágy, 1980, Kunkovács László fotója
Nagyon szép! Hol van már ez a mentalitás?… Ilyeneket kellene a mai fiataloknak olvasni!
Üdítő kis olvasmány volt. Köszönet érte! 🙂
Ezt nagyon jó volt olvasni. Én is nagyon köszönöm!
Szinte láttam a bicskákat.Kösz.
🙂
Nekem is van olyan bicskám, amiért nem szívesen vennék újat.
Jó kis olvasmány! 🙂
De jó volt!
No, ha végtire elhátározám magam egy Révész féle Nagy Maskara bicska megvételére, immáron tudom, hogyan kell megfelelően „mögdeputálni” a kínálatot 🙂
Igen stílusos írás,élmény olvasni. Láttam magam előtt az egészet,mintha moziban lettem volna.Köszönet érte!
Köszönöm!
Már el is felejtettem az egész heti bosszússágaimat! Élmény ilyet olvasni!
Összehasonlításként:
A Szentesi Lapok című heti közlöny 1887. augusztus 6.-i számában 1 mázsa új búzát 6 forint 20 krajcár, ó búzát 6 forint 80 krajcár áron kínálnak. Ugyanezen kiadvány 1887. október 22.-i számának tudósítása szerint a budapesti piacon 1 mázsa disznózsír 59-60 forintba, 1 mázsa szalonna 51 forintba került, a határidős gabonapiacon tavaszi kötésre a búza ára 7 forint és 27 krajcáron zárt. Ugyanebben az esztendőben a hódmezővásárhelyi városi tisztviselők évi fizetése 300 és 1600 forint között mozgott.
Köszi! Nagyon jó volt olvasni!
Akkor egy minőségi bicska ára kb 25kg búzának felelt meg,illetve több mint 2kg zsír ára.Most egy jó bicska1,5-2mázsa búzát ér,vagy kb 25kg zsírt.
Napi áron most a malmi búza mázsája olyan 5.500,- forint körül van. Két mázsa áráért már lehet egy tisztességes bicskát kapni.
Nagyon élveztem az írást, meg a hozzászólásokból az akkori árak elemzését is. Köszönöm!
Nagyon szeretem az ilyen régi kis elbeszéléseket. Nem egy ilyen iromány komoly bizonyíték arra, hogy nem is olyan régen a bicska legalább olyan jó társa volt az embernek mint a kutya. Sajnos mostanra a társadalom nagyobbik része furcsán néz ama kisebb részre aki bicskát hord. Vajon miért változott ez meg? Talán még egy tanulmányt is megérne.. De addig is fájó szívvel sajnálkozom hogy nincs még igazi magyar bicskám.
Nagyon jó írás.
Hát a mezőgazdaság rendkívül méltatlan helyzetben van, ez tény. Az öregek azt is mesélték, hogy egy mázsa búza áráért régen egy komoly bőrcsizmát adtak. Az „agrárolló nyílásának” (vagy miafenének) mondták ezt a jelenséget a tanarak a gimiben, és ez az „ollo” az elmúlt 25-30 évben csak tovább nyílt.
(Az eredeti mezőgazdász szakmámat is részben ezért nem folytatom.)
Mondjuk az is érdekes lenne, ha a tisztségviselői minimálbér évente 48.4 mázsa búza ára ( kb.266 200 Ft) lenne. (De a legmagasabb tisztségviselői munkabér is csak kb.1 420 000 Ft-ra jönne ki éves szinten.)
Szép, ízes nyelvezetű írás. „Örömimre” szolgált olvasni! Eszembe juttatta a tanyasi Nagyapámat, Őt sem láttam, a bicskája nélkül soha! Evett, dolgozott, farigcsált vele. Talán érthető, hogy napjainkból kiszorul a bicska, de ettől függetlenül megint elmúlik egyfajta életvitel, hagyomány. Sajnálom!
Nagyon jó volt olvasni! Köszönöm.
Nagyon élvezetes volt olvasni ezt a „népiesch” írást! 🙂
(Tömörkényt nevezte így Karinthy az „Így írtok ti”-ben, pontosabban nem csak őt: „A tömörkény, meg a gárdonyi, meg a mikszát”.)
Minden mondatából érezni lehetett a régi világ mára sajnos letűnt viszonyait, valamint az emberek kapcsolatát a késekkel, bicskákkal…
Köszönöm ezt az érdekes, múltidéző, „időutazásos” olvasmányt!
Nagyon jó volt olvasni! Köszi
koszi az olvasmanyt, nemhiaba nekunk vna a vilag legszebb nyelve..ilyen izesen egy nep se tud beszelni…
Remek írás a régmúlt időkről. Élmény az ilyesmit pihenés közben olvasni.
A búzát anno kemény kétkezi munkával aratták, ma meg jobbára gépesítve van – a bicskagyártás (nagyobb)részben még mindíg kézimunka. Anno egy bicska egy életen át „elszolgált” (nyele kétszer, vasa háromszor cserélve), nekünk meg búzaparitástól függetlenül több(tucat) késünk is van…
Még általános iskolában nyertem meg Tömörkény István: Két ló bitangságban című könyvét, ez az írás volt belőle az egyik kedvencem.
Lnet voltam édesanyáméknál tavaj
A Kereki vásárban ,egy idegen nagypapa vett az unkájának egy bicskát, azt mondta az elado a bácsinak: Ne maga válasszon ,majd a fiu,fogja a kezébe,milyen a tartása fogása ,ki birja-e nyitni a bicsakot,mert a gazdályának kell tudni kezelni a kést nem magának Bir-e vele
Lent voltam édesanyáméknál tavaj Szemesen A Kereki vásárban ,egy idegen nagypapa vett az unkájának egy bicskát, azt mondta az elado a bácsinak: Ne maga válasszon ,majd a fiu,fogja a kezébe,milyen a tartása fogása ,ki birja-e nyitni a bicsakot,mert a gazdályának kell tudni kezelni a kést nem magának Bir-e vele
Köszönöm!!! Bár még sok ilyet olvasnék!
Jujj, de jó volt! Az árak elemzése elgondolkodtat, hogy a búza gyalázatosan olcsó manapság, vagy a bicska drága? 🙂
Nagyszerű olvasmány, de néha bizony „szótár” kellet, hogy megértsem az archaiukus nyelvezet minden egyes mondatát.
És itt lenne is egy észrevételem: a paraplé nem kanapét, hanem esernyőt jelent 🙂 Arra meg nem jó ráülni 😀
Persze, Jegenye uram a parapléval „urizálni akart”, mutatni, hogy tud ám ő ilyen flancos idegen kifejezéseket – csak nem úgy jött össze… 🙂
,,,”a paraplé nem kanapét, hanem esernyőt jelent Arra meg nem jó ráülni ”
Az attól függ, milyen pozícióban van,,,:-)
Egyébként nagyon tetszett az írás.
Egyébként az írás mellé teli találat a címlap fotó is. Csak nézzük meg a képen szereplők testbeszédét. Különösen a Polyák Imre(?) gesztusa nagyon kifejező. Nem olyan, mintha valami olyasmit mondana az érdeklődőnek, hogy:
„Nézze Uram! Ezek nem holmi közönséges piszkavasak! Ezek kérem valódi kézimunkával készült kések!”
És a minőségükről abszolút meg is van győződve és szívvel lélekkel ki is áll a véleménye mellett. Ez a mentalitás is ritka már a mai világban kérem.
Na várjál, a Polyák Imre bácsi a képen a jobb szélső, a két juhász meg kuncsaft, és az idősebb meg mintha inkább erősen alkudna! 😉
Pfff… Még szerencse, hogy kiraktam a kérdőjelet 😀
Akkor ez esetben azt mondja a juhász:
„Naaa, ne mondja komolyan hogy ez a kés ennyibe kerüüül?! Engedjen már belőleee” 😛
Csakúgy, mint Jegenye uram… 🙂
nekem is volt egyszer egy Polyák féle kis maskarám, aminek letört a hegye, szépen megigazítottam a köszörűn, spóroltam is valami két hatost, ugye…
(persze Jegenye uramnak a villany nem volt bekötve a tanyán gondolom, max. forgatható vizes köve lehetett)
És tudjátok ebben az az igazán szép, amit eddig senki nem jegyzett meg: Jegenye úr a bicskavásárláskor kipróbálja, hogy a bicska tud-e szikrát vetni! Bushcraft késként használja tkp. ebből a szempontból. Kedves késhasználók! A mindenféle csudaprecíz foldereteket oda mernétek-e csapni egy kődarabhoz? És tudna-e az szikrát csiholni? Számomra igenis az a legnagyobb tanulsága a történetnek, hogy ezt meg lehetett oldani egy magyar bicskával!
Nagyszerű írás, évente 2-3 alkalommal azóta is elolvasom.
Ma végre sikerült szert tennem egy halnyelű bicskára (Meisitz), és ennek az apropójából újra előkerült a novella.
Végigvettem a listát: Az éle jó, a penge nem inog, és a nyél halfarka nem fogja kiszakítani a zsebemet. 🙂