Késportál

Fekete Vince nálunk is megjelent első írása nagy sikert aratott, jöjjön tehát a folytatás: íme a második rész, továbbra is a szerző kedves engedélyével.

Nem tudom, hogy létezik-e egyáltalán olyan férfiember, aki életében egyszer, egyetlen egyszer legalább ne látott volna, ne fogott volna egy igazi bicskát. Akinek nem volt soha a kezében egy igazi bicska, egy ilyen igazi ékszer, egy igazi, egy valódi, egy semmi mással össze nem téveszthető valódi bicska, mert az olyan, mint aki nem simogatott meg soha egy isteni nőt (legalább a tekintetével), mint akit nem bűvölt soha el egy csodálatos nő csípejének ringatózása, arca, hangjának mélabús duruzsolása, mint akit nem babonáztak soha meg az incselkedően kihívó, érzéki ajkak, a formás, hosszú lábak, a combok márványszín oszlopai. És – ennek folyományaként, miért ne – az a sanda óhaj, vágyakozás ne kerítette volna soha a hatalmába, ami az ilyen nagyszerű combok képéről hirtelen az emberben lavinaszerűen beindul, akárcsak magában a nagy Toldi Miklósban is hajdanán, az a sóvárgás, hogy aszongya: hej, istenem, ha én is egyszer köztetek lehetnék. Mert akinek világéletében csak hitvány bugylibicskája volt, vagy rozoga békanyúzója csupán, az soha nem tudja meg a különbséget egy igazi bicska és a különféle bóvli bicsakok, Kínából származó svájcibicska-utánzatok, arannyal, ezüsttel befuttatott, körömvágószerű, vágni képtelen alkalmatosságok, úrias, finomkodó zsebkések között. Az menthetetlenül ott maradt valahol a gyermekkor valamelyik, számára áthághatatlan küszöbe előtt, valahol a lánccal a nadrágszíjtartóra felkötött halas bicska szintjén. Az a férfi, ha annak lehet egyáltalán nevezni, élete hátralevő részére nyugodtan utaltathatja be magát a legelső elfekvőbe egy foltos, száznyolcvanszor kétszázas matracra, mert nem tartogat már semmi örömöt számára a továbbiakban a sors. Az már mankó nélkül úgyis elképzelhetetlen. És szerelhet nyolc biztonsági láncot teljesen fölöslegesen az ajtajára, és rakhat húsklopfolót, laskanyújtót, seprűnyelet az ajtó sarkához, mindhiába, mert semmi újra, semmi váratlanra nem számíthat a továbbiakban. Az ilyen még a betörőnek sem kell. Mert mindig csak hebegő, habogó kamasz marad, akit folyamatosan át kell segíteni a folyamatos kamaszkora krízisein. Annak az anyja végzi el még azt a műveletet is, amit saját kezűleg, a maga örömére nyugodtan elvégezhetne. És nyugodtan elgondolkozhat az élete valódi értelmén, hogy volt-e neki a rá kiszabott időben ilyesmije egyáltalán, mármint az életének valódi értelme, és nyugodtan megfogalmazhatja, megjósolhatja magának, akár javasasszony a kártyából a szomorú, igazi bicska nélküli, az igazi öröm átélése nélküli véget, a fájószívveltudatjukat, a megtört szívvel emlékezünket, mert soha nem fogja megtapasztalni, hogy mi is az igazi élmény, mi az a megvilágosodással felérő, csak kivételes pillanatokban, mondjuk a szeretkezés csúcspontján megtapasztalt, villámcsapáshoz, merevrángáshoz hasonlítható élmény, amikor – akár egy igazi bicska megvételekor – tejfehér kéj cikázik át, mint a villám, minden egyes porcikáján. Mert akinek van egy igazi bicskája – és egyáltalán nem mellékes ez sem –, az az élet bármely nehéz helyzetében, bármilyen váratlan körülmények között is feltalálja magát, az olyan ilyenkor – már bocsánat –, mint a kulturáltabb kurvák, egy szemvágással, egy félreérthetetlen pillantással jelzi, hogy csak rajta. És aki volt valaha falusi bálban, idegenben, és került már hasonló, félreérthetetlen helyzetbe, az jól tudja, annak nem kell magyarázni, hogy mit is jelent, akár a mentőöv a fuldoklónak, ez a csak rajta. Sokszor az ember élete múlik egy ilyen csakrajtán. Olyankor, amikor – tegyük fel, s hogy finoman fogalmazzunk – ülő testrészek emlegetése, a saját ülő testrész felajánlása búvóhelyül, bélsárban való tartózkodásra történő utasítás, örömtanya emlegetése, kéjnő anyaként való emlegetése, kutyának, lónak teherbe hozására való buzdítás, nő- vagy hímnemű állat nemi szerve, esetleg fajtalankodásra való buzdítás hangzik el, hogy újra látogassa meg az ember azt a helyet, ahonnan meglátta a napvilágot, vagy az Istennel való kéjelgés kilátásba helyezése történik, ilyenkor, és nem csak faluhelyen, sajnos, még mindig a legjobb kapaszkodó egy bicska a kézbe. És nem sokat érdeklődnek e mondatok által kellőképpen felhevített, előmelegített elmék, hogy hova kéri a kihívó fél a pengét, s hogy lágy tojással, vagy anélkül szervírozzák-e a szerszámot. És ha a másik félnek is van, ha történetesen ő is rendelkezik ilyesmivel, akkor jön el a csakrajta ideje, és lehet, hogy hatásos lesz a dolog, ha elszántságba, határozottságba van bugyolálva a szerszám és a szándék. No de nem erről akartunk igazából szólni, hanem magáról a bicskáról. Mert a bicska maga is olyan, mint az ember, a bicskának is megvan a maga anatómiája, megvannak a legfontosabb részei (csupán a gyengébbek kedvéért: penge, nyél, rugó). S a jó bicska legfontosabb követelményei: jó bicska, hozzáértő ember, aki bánni tud vele, áhítat és tisztelet az anyag előtt. Mert hiába jó a bicska, ha silány az ember, hiába kitűnő a szerszám, ha fogalmunk sincs arról, miképpen kell használni, kezelni, ápolni. Mint ahogy a kéznek hozzá kell szokni a nyél fogásához, úgy a bicskának is hozzá kell szoknia a gazdájához. A bicskásnak is megvan a tízparancsolata:
1. Legyen a legjobb minőségű anyagból a bicskád.
2. Ne használd a pengéjét konzervnyitóként.
3. Egyszerre legyen több is belőlük, és váltsad, cseréljed őket, akár a cipőidet.
4. Mindig gondosan tisztítsd.
5. Felebarátodra fel ne emeld.
6. Ne takarékoskodj a pénzzel bicskavásárláskor
7. A bicskának a legnagyobb ártalom, ha elmosogatják.
8. Figyelj a bicska fényezésére és időnkénti fenésére (posztózás)
9. Óvd mindenféle nedvességtől, s a rozsdásodástól
10. Felebarátod bicskáját el ne kívánd. Ámen
Egy silány, egy hitvány bicskát még a bicskák nagymestere sem tud élvezettel kezelni, és hiába a jó bicska, hiába van a legjobb acélból, a legjobb agancsból a nyele, ha nem tudjuk, hogyan kell helyesen használni. Mert aki embertársa ellen rántja, az nem lesz soha igazi művész a bicskaszakmában. Aki nem jut tovább annál, hogy – nehéz helyzetben – miheztartás végett csupán megmutassa a támadónak a csak rajta félreérthetetlen szándékával, az csak mészáros marad világéletében, s nem lesz soha művész. Mert mint mindenhez az életben, a bicskához is alázattal kell viszonyulni. Nem fog a használata rögtön úgy menni, mint a karikacsapás, de ha már beletanultunk, kevés dolog lesz a világon, ami akkora élvezetet nyújtana, mint egy kiadós szalonnázás a saját bicskánkkal. Napról napra bizalmasabb viszonyba kerül az ember vele, és titokzatos módon napról napra növekszik bennünk az összhang és a harmónia érzése. És hamarosan egy alvajáró biztonságával alkalmazzuk majd a bicskával, bicskahasználattal kapcsolatos fortélyokat, és csak arra koncentrálunk, hogy a legteljesebb mértékben élvezzük azokat az élethelyzeteket, amikor bal kéznél, a bal comb fölött ott lapul a zsebünkben a saját igazi bicskánk.

Fekete Vince

Az írás a szerző Udvartér című, 2008-as tárcanovella-kötetében jelent meg.

Kép: benfer, rajta Révész-féle egypaklis nagymaskara.