Késportál

Nemrég késdobálás közben hirtelen belém vágott (na, nem a kés, de a biztonságról azért majd lásd alant), hogy erről a témáról még egyetlen cikk sem jelent meg a Késportál blogján – ez pedig mégsem járja, úgyhogy íme!

Merthogy késdobálni jó, késdobálni hasznos és egészséges. Először is: a szabadban vagyunk, egyfolytában sétálgatunk ide–oda meg oda–vissza, tehát eleve olyasmit teszünk, amit Schobert Norbi is csak megsüvegelne. Közben ráadásul hétköznap egyáltalán nem használt mozdulatokat, mozgásokat végzünk, tehát igencsak egészséges a testnek. Továbbá tökéletesen ki is kapcsolunk, de úgy, hogy közben erőteljesen koncentrálunk, tehát egészséges a szellemnek is. Komolyan, leginkább a golfozáshoz hasonlíthatnánk, csakhogy azzal ellentétben a késdobálás a dobókések megvételén túl egyszerűen nem kerül semmibe. Persze villogni sem lehet vele annyira, mert a társadalmi presztízse (értsd: sznobizmusfaktor) nulla, és ha netán profivá válnál, akkor sem leszel olyan gazdag belőle, mint a golfból Tiger Woods. (Mondjuk, ha cirkuszba mész dolgozni, akkor a tiger meglesz, amatőröknek meg ott a woods. Bocsánat…)

Kés
Kezdjük azért egy gyors dobókés-összefoglalóval, hátha szükség van rá. Először is: valamilyen szinten persze a legtöbb késsel, bicskával lehet dobálni, legfeljebb majd hamar tönkremegy. A kifejezett dobókésnek a leggyakrabban nincsen éle, mert egyrészt minek, másrészt nehezítené a stabil hegyfogást, harmadrészt pedig előbb-utóbb úgyis megsérülne. Kellemesen egyenletes a súlyelosztása, hogy jól tudjon forogni. Általában nincs rajta markolatpanel, mert ez sokáig úgysem bírná a kiképzést: az erős rezgések, ütődések, be- és rácsapódások garmadáját. Fontos a hegy: úgy legyen jó behatolóképessége, hogy egyben minél erősebb is legyen. Az egyetlen ugyanis, ami a hegyre nem veszélyes, az a céltábla fája. Ebben és e körül körül azonban számtalan egyéb veszély leselkedik a késhegyre: eltalálhatja a már a táblában álló másik kést, lehet odabenn rejtett szög, leeséskor-elrepüléskor pedig kavicsok, kövek, sziklák csorbíthatják. A dobókések hegye általában a kés hossztengelyére szimmetrikus, azaz nagyjából lándzsahegy vagy ennek valamilyen variációja – ez persze nem jelenti azt, hogy más hegytípussal ne lehetne dobálni. A választék nagy: a modelleket illetően ízlés szerint válogathatunk a szimmetrikus, lándzsapengéjű késektől (címkép) az alant látható hagyományosabb, leginkább bowie-ra hajazó formákon át mindenféle nindzsa- és zombifilmekbe illő szörnyedelmekig.
Itthon a legkönnyebben a Herbertz dobókései elérhetőek, méghozzá elég nagy választékban és változatos méretekben. Az ismertebb márkák közül méltán népszerűek Gil Hibben és a Cold Steel dobókései. Általánosságban elmondható, hogy mivel a búvárkésekhez hasonlóan a dobókések sem az épp aktuális csúcs- és divatacélokból készülnek, elég barátságos árakon juthatunk hozzájuk.

Technika
A dobókés nem kilőtt nyílvessző, hogy egyenesen röpüljön (a filmekben persze általában így tesz, csak ennek nem sok köze van a valósághoz): a kést dobjuk, ettől pedig az eldobott kés a teljes röppályáján a hossztengelyén forog. (Bizonyos késtípusokat egyébként nem hagyományos fogásmóddal, bizonyos távolságon belül nem lehetetlen forgás nélkül dobni, de ez nem a kezdők kiskátéja témája.) Az eredményes találathoz – tehát hogy a kés merőlegesen beleálljon a céltáblába – az kell, hogy a röppálya legeslegvégén, azaz becsapódáskor a kés e forgásában éppen a hegyével előre nézzen. Ahhoz, hogy ezt elérjük, pont a szükséges távolságról pont a megfelelő erővel kell a kést eldobnunk – ennyi az egész. Minél távolabbra állunk a céltáblától, annál hosszabb lesz a röppálya, és azon annál többet fordul a kés – természetesen annál nehezebb is mindezt kiszámolni és célba találni.

A fentiek alapján kezdésnek két alapvető dobásfajtával foglalkozzunk: a félfordulatos és a teljes fordulatos dobással. Ezek már tökéletes késdobálás-élményt adnak – a másfél, a két vagy annál több fordulatos dobáshoz már nem csak komolyabb gyakorlat, de megfelelően egyre nagyobb kés is kell, hiszen az ilyen dobásokhoz szükséges távolságokon kisebb tömegű, rövidebb késeket már nem lehet kontrolláltan dobni – illetve csak lesz, ami lesz alapon, ez viszont nem késdobás, hanem késhajigálás, és olyat mi nem teszünk. Ami a kés helyzetét illeti, tisztázzuk: a kés pengéje függőleges helyzetben van (mintha vágnánk). Rengetegféleképpen lehet ugyanis dobni: vízszintesen fekvő kést függőleges lendítésből (légycsapó), vízszintesen fekvő kést oldalról (frizbi, illetve tenyeres és fonák), tenyérbe simuló tartásból (ezt kiskorunkban mi valamiért indiánnak hívtuk), alulról fölfelé lendítve, nekifutásból, ugrásból… – ha az alapok jól mennek, akkor majd már azt csinálsz, amit akarsz, de kezdeni így kezdj.

A félfordulatos dobásnál a kést a hegyénél fogjuk, elengedéskor a markolat néz előre, a kés 180 fokos fordulat után áll a céltáblába. Az utóbbihoz ilyenkor állunk a legközelebb: a kés és a karunk hosszától, illetve a technikánktól függően egy-másfél-két méterre. A tökéletes dobásnál a kés merőleges a céltáblára. Ha nagyon fölfelé mutat, túl messze voltunk és lépjünk egy picit közelebb, ha lefelé konyul, akkor pont fordítva. A stabil helyzet érdekében dobáskor a késsel ellentétes oldali lábunk van elöl.

A teljes fordulatos dobásnál a kést a markolatánál fogjuk, elengedéskor tehát a hegy néz előre, majd 360 fokos fordulat után ugyanígy is áll a céltáblába. Ennél a dobásnál már távolabb állunk a céltáblától, mint a félfordulatosnál, tehát 2-4 méterre. Gyakorlás, a távolság belövése során hasznos lehet a földön egy-egy a cipőorral húzott csíkkal, esetleg faággal jelezni azt a távolságot, ahová a fél- és teljes fordulatos dobásnál az elöl lévő lábunkat helyezzük: egy csomó időt és rontott dobást megspórolhatunk ezzel. A félfordulatos dobásnál még nem olyan lényeges, de minél távolabbról dobunk, annál hasznosabb lehet a felsőtest elfordítása is, azaz hogy nem csak a karunkat emeljük, de vállunkat is hátravisszük, így adva nagyobb lendületet a késnek.

Fontos, hogy a kést bármilyen dobásnál, tehát akár a hegyénél, akár a markolatánál határozottan, stabilan fogjuk meg. Ha ugyanis nem fogjuk meg rendesen, hanem két ujjal éppen csak összecsippentjük (kezdők gyakori hibája), nem tudunk majd elég erőt és határozott irányt adni neki. A fenti fogásmód a dobás indításánál ráadásul egy a vállunk mögött lazán lefelé lógó kést ad, amely eldobva túlságosan gyors, azaz kontrollálatlan pörgésbe kezd. A kezünket könyökből behajlítva emeljük nagyjából a fülünk magasságában a fejünk mögé, és innen indítva határozott, lendületes, egyenes vonalú mozdulatot tegyünk. Ha gyakorlottabbak leszünk, akkor már más pozíciókkal is kísérletezhetünk, de a kezdők hamarabb eredményesek lesznek, ha a tenisztenyeres jellegű oldalsó mozdulatokat egyelőre hanyagolják.

A jó, lendületes, ellenőrzött dobás érdekében a szilárdan tartott kést akkor engedjük el, amikor a karunk még épp nem egyenesedett ki teljesen, de a késsel együtt már majdnem a célra mutat. Kezdők gyakori hibája, hogy azt hiszik, a késnek eleve pörgést kell adni, és ezért elengedés előtt egy kalapácsütésszerű, lefelé irányuló csuklómozdulatot tesznek, ami fölöslegesen meg- és túlpörgeti a kést, és ellenőrizetlen, véletlenszerű becsapódást ad.

Praktika
Érdemes nem egy, hanem egyszerre két vagy három vagy akár még több ugyanolyan késsel dobálni. Így természetesen kevesebbet kell oda-vissza mászkálni, de ez nem csak kényelmi szempont, hanem technikai előny is. Hiszen az első dobás után nem kell ellépnünk, elmászkálnunk a késünkért, s ha ez a dobás nem volt tökéletes, a második vagy a harmadik dobást a szükséges apró távolság- és testhelyzet-korrekciókkal sokkal pontosabban és hatékonyabban végezhetjük el. Így pedig gyorsabban jön a siker, tehát élvezetesebb lesz a késdobálásunk. Igen hasznos, ha a markolatot befestjük vagy betekerjük valamilyen élénk színű anyaggal (szigszalag vagy parakord): aki még nem tapasztalta, nem is gondolná, milyen ügyesen tud a dobókés megbújni, eltűnni a növényzetben vagy a földben.

Kis kitérő
A kiskáté írása kapcsán előjött egy korai késdobálás-emlékem is. Az én generációm a középiskolában még rendszeresen járt mezőgazdasági munkákra, így például a mi gimink szüretelni a Sasad MGTSZ-be. Olyankor a kedvenc játékunk az volt (sokszor persze a munka helyett is), hogy a sorok között egymással szemben felállva, az otthonról a szüreteléshez hozott mindenféle késekkel egymás lába mellé dobáltunk. Ha a kés rendesen belelállt a földbe, a találat érvényes volt, és az ellenfélnek azt kihúzva a helyére kellett tennie a lábát. Aztán ő dobott vissza. A cél az volt, hogy váltott oldalra dobálva, a másikat egyre nagyobb terpeszre kényszerítve odáig spárgáztassuk őt, hogy fel kelljen adnia. Közben azonban, ha ő érvényesen elém, az én terpeszem középére dobott, akkor joga volt visszamenni alapállásba. Volt ott mindenféle kés: a nagymama konyhafiókjából kiemelt zöldségpucolótól a búcsús bugylin át a lengyel svájcibicskáig. Mivel – mint anno a párbajoknál – mindig a megállapodás szerinti késsel kellett dobni, kiváló dobóiskola volt ez mindannyiunknak – beleértve a lányokat is, akik természetesen sokkal tovább bírták a spárgát, és ez nekünk, fiúknak persze jelentős technikai hátrányt jelentett, de minket ez egyáltalán nem zavart, hiszen bennünket meg bőven kárpótolt az ő terpeszes látványuk. A felnőttek persze tiltották a játékot, de az illegalitás meg az ártatlan erotika csak még édesebbé tette. Ja, és valószínűleg ésszel csináltuk, mert sosem sérült meg senki.

Céltábla
Először is: élő fába ne dobáljunk. Amúgy pedig igen, az anyag legyen: fa, fa és fa. Bármi mást el lehet felejteni, a legkeményebb szivacs/polifoam is túl puha, a kés túl mélyre hatol benne vagy simán átmegy rajta, plusz seperc alatt miszlikre is szedi. A céltábla gyakorlattól függően legyen legalább 50-60 cm széles vagy átmérőjű, és minél vastagabb is, mert a kés erősen roncsol, illetve a vastagság növekedésével arányosan csökken a becsapódó kés által keltett zaj erőssége is – kevésbé lesz morcos a család vagy a szomszéd. A rosszul becsapódó kés amúgy is jó nagyot kong – a kevésbé toleráns környezetnek legyen elég ennyi. (Aki dobál, tudja: a jól becsapódó kés a hangjával is jelez. Tompa, rövid hang ez, amely ugyanúgy vidítja a lelket, mint az arra fogékonyakat mondjuk egy desmós Ducati vagy egy klasszikus nyolchengeres amerikai blokk hangja.) Forma: ha a céltábla nem kerek vagy négyzetes, hanem hosszúkásabb, téglalap alakú, akkor inkább függőlegesen állítsuk föl, ugyanis dobáskor a kar hátulról előre, fentről lefelé történő mozgásának eredményeképp a dobások a céltábla közepéhez viszonyítva a vízszintes tengelyen sokkal pontosabbak, miközben a magasságot már nehezebb tartani, így ott jóval nagyobb a szórás. A legjobb egy legalább 60-80 cm átmérőjű, 20-30 cm vastag fatörzs-korong. Persze ideig-óráig már egy kidobásra szánt ajtó is megteszi. Az OSB-lap önmagában nem ideális, vagy csak több rétegben, ugyanis a nagyobb tömegű dobókések meglepően hamar szétbontják, lyukat törnek belé. Ráadásul túlságosan rugalmas is, ezért eleve nagyon rezgésmentesen kell rögzíteni, különben egyrészt irgalmatlan hangja van, másrészt berezeg és emiatt sokkal nehezebben áll bele rendesen a kés, plusz jóval erősebben (tehát veszélyesebben) pattan vissza.
Jó, ha a céltábla mögött nem szabad tér van, hiszen a mellette elsuhanó kés elég messzire repülhet, s ha majdnem vízszintesen a földbe is belecsúszik, amin ráadásul növényzet is van, ember legyen a talpán, aki megtalálja. (Céltábla mögötti „késfogónak” viszont már jöhet az OSB.) Ha a terep, amelyen viszonylag rendszeresen dobálunk, köves, akkor megéri megtisztítani, mert számos csorbulást és bosszúságot takaríthatunk így meg.

Biztonság
A legfontosabb. A késdobálás ugyanis sokkal veszélyesebb üzem, mint amilyennek látszik. Nagyon csúnya balesetek történhetnek, ha figyelmetlenek vagy óvatlanok vagyunk. A rosszul becsapódó kés a céltáblához képest nagyon széles szögben és meglepően nagy távolságra tud el- és visszapattanni: akár hiszed, akár nem, egészen vissza a dobóig is, simán. Ez azt jelenti, hogy nem csak a dobás előtt és alatt kell a feladatra koncentrálnunk, hanem utána is, mert bizony még akármi is megtörténhet. Éppen ezért érdemes lehet a félfordulatos helyett előbb a teljes fordulatos dobással kezdeni: így valamivel távolabb állunk a céltáblától, ami eleve biztonságosabb, plusz több reakcióidőnk is marad. (Ráadásul egy kezdőnek a hegye helyett a kés markolatát is jóval biztosabb érzés fogni.) Ugyanezen okokból alaptörvény az is, hogy a társak és a nézelődők (mert ha dobálni kezdesz, akkor rögtön jönnek a nézelődők, a kipróbálni akarók, és persze a gyerekek) csakis a dobó mögött állhatnak, és ugyanúgy figyelniük kell, mint a dobónak. Nincs dumálgatás, cigizgetés, cigánykeregezgetés: aki ott van, annak folyamatosan figyelnie kell. Ha nem akar figyelni, vagy közben mást is csinálna, akkor ne legyen ott, hanem húzzon jóval messzebb, ennyi. Nagyon hasznos továbbá, ha nem strandpapucsban vagy túraszandiban dobálsz, hanem valamilyen zárt cipőben – nyilván nem kell rögtön fémbetétes munkavédelmi bakancsra gondolni, de a fedetlen lábujjakhoz meg lábfejhez képest még egy klasszikus vászon Converse is sok mindent felfoghat a gumiorrával meg a rengeteg fém fűzőlyuk-gyűrűvel.

Caveat emptor
Végezetül egy szintén fontos dolog, kéretik a kiskátét ennek figyelembevételével forgatni: a fenti írás kizárólag a saját tapasztalataimon, tanulságaimon és elemzésemen alapul, amelyeket szépen átgondoltam és leírtam. Semmi kizárólagos igazság, semmi egyedül helyes út – másnak más és máshogy is bejöhet. De ha kezdő vagy és így csinálod, akkor ígérhetem, hogy mindez garantáltan működik, és még baleset nélkül is megúszod. Némi gyakorlással pedig már biztosan fogsz úgy dobni, mint ez a tizenegy éves kiscsaj. (Igen, apja lánya.)

Sok sikert hozzá!

Rózsa Edvárd

Képek: britishblades.com, www, Rózsa Edvárd