Késportál

Nemrég jelentkezett Öregindián, és óvatosan megkérdezte, vajon érdekes lehetne-e ez a cikk. – Mi az hogy, pont az ilyen cikk az érdekes! – válaszoltam, és ha elolvassátok, szerintem ti is pont így fogjátok gondolni.

Évtizedeken keresztül dédelgettem a gondolatot, hogy jó volna valamit kovácsolni. Úgy két éve azután az interneten bukkantam rá az amerikai Tim Lively honlapjára. Ez az igazán szimpi fickó elektromos áram felhasználása nélkül kovácsol késeket. Magyarán: semmilyen gépet nem használ, még a faszenet is acél-kova-tapló rendszerrel gyújtja, kizárólag faszenet éget, és csakis kéziszerszámmal dolgozik. Ismerve az usákiaiak pénzközpontú gondolkodását, érthetetlen volt számomra, hogy minden maga kreálta eszközének, még a tűzhely elkészítési módjának a leírását is nemes gesztussal közkinccsé tette. Mérhetetlenül nagyra becsülöm ezért! Az ő nyomdokain, szellemi útmutatásain elindulva vágtam neki a kovács-késkészítésnek. Máig is az általa leírt trükköket, szabályokat követem, mind a kovácsolás, mint pedig a hőkezelés területén. Nem volt előképzettségem, nem ismertem az acél és a tűz kölcsönhatásának törvényszerűségeit. Nem voltak igazi kovács-szerszámaim, eszközeim sem. Első lépésben mosógépből kiszerelt öntöttvas lapokat csavaroztam össze, ezt használtam üllőnek. Meg egy villamossín-darabot. Fogót kombinált fogóból barkácsoltam, szárait vascsövekbe ütöttem, hogy a kezem messzebb legyen a parázstól. Mára szereztem igazi üllőt, fogókat, és sok gyakorlati tapasztalatot gyűjtöttem össze. Az üllőt egy kétszáz literes, homokkal megtöltött műanyag hordóba állítottam. Maga a műhely egy ütött-kopott, mindenes fészerben kapott helyet.

Amit leírok, az nem azt jelenti, hogy így kell kovácsolt kést készíteni, hanem azt, hogy én idáig jutottam el, mindössze internetes információkra hagyatkozva. Időközben rengeteget hibáztam, de ennek ellenére mindenkit bíztatok, hogy aki kedvet érez ehhez a szép tevékenységhez, bátran próbálkozzon az ősi, mondhatnám misztikus tevékenységgel.
Tim Lovely példáját követve elmondom, mit tanultam az elmúl két évben.
T.L. tűzhelye a végtelenségig egyszerű. De működőképes! Én egy csuda tudja, honnan szerzett, kb. 60 cm átmérőjű, öntöttvas víz-nyomócső darabot használtam fel.

Ennek az aljába rögzítettem egy háromnegyedes vascsövet ( a horganyzott cső nem jó, mert hevítéskor egészségre ártalmas gázok válnak ki belőle!!!) A csőbe előzőleg hat milliméter átmérőjű lyukakat fúrtam. Ennek a csőnek a végére illeszkedik egy kimustrált porszívó, amelynek a fúvó-része adja az izzításhoz szükséges oxigént.

A másik vége le van vakolva. A bélelés T.L. útmutatása alapján: fele-fele arányban összekevertem homokot és agyagtalajt. Nem szobrászagyag kell, sima agyagtalaj is megfelel. A „misungba” 10-15 marék fahamut tettem, kenhetővé vizeztem, majd nagyjából 10 cm vastagon felkentem az öntöttvas keretre úgy, hogy a cső kifúvó nyílásai szabadon maradjanak.

Pár napi száradás után jött egy próbatüzelés, és hajrá!

Most csapjunk az anyagra

T.L.-t követve kizárólag faszenet használok. Ez egyszerű, keményfából készült grill-faszén, kedvenc hipermarketemben vásárolom. Egy barátomtól kaptam egy jókora, hangszóróból kiszerelt mágnest. Ez nagyon fontos alkatrész a további műveletekhez. Az acélt ugyanis addig kell izzítani, amíg el nem éri a nem mágnesezhető állapotot, ekkor válik kovácsolhatóvá. Tehát amíg meg nem tanultam a színről felismerni, mikor mehet a kalapács, addig hozzá-hozzá érintgettem az izzó anyagot a mágneshez. Ha már nem kapta magához, jött az ütlegelés. De előbb-utóbb a színeket is megtanulja értelmezni az ember.
Az első kést golyóscsapágy-házból ütöttem. Előzőleg természetesen kilágyítottam, elfűrészeltem, egyenesre kalapáltam. Már az is nehézséget okozott, hogy a golyókat terelő kávát beleverjem az anyagba. De valahogy sikerült. Viszont fogalmam se volt arról, hogy ha késpengét kovácsolunk, akkor előbb meg kell hajlítani az acélszalagot, méghozzá úgy, hogy a készítendő éllel szemben lévő oldal „púposodjon ki”, azaz adja az ívet. Ugyanis amikor verjük az anyagot, az menekül a kalapács elől, érthetőbben: az ív kiegyenesedik. Nos mivel erről semmit se tudtam, lett egy görbe, törökös késem, amit nyomban elneveztem Alinak.

Ezúttal az történt, amit az anyag akart. Viszont a tapasztalat már előbbre vitt a gyakorlatban. Innentől előbb hajlítottam, azután jött a majdani penge kikalapálása. Sohase törekszem előre megtervezett, előrajzolt kés pontos elkészítésére. Kigondolom, milyen funkcióra (vadászat, erdőjárás, EDC, harci, stb) kell a kés, aztán meghatározom az optimális méretet. Ha a párom segédkezik, akkor az alapformát izzítás után vágóval alakítom ki. Ha egyedül vagyok, „sikítóval” (flexszel) nagyolok.

A kovácsmunka során némiképp engedem, hogy az anyag természete is közbeszóljon. Részben megmutathatja, milyenné szeretne „Ő” alakulni.

De csak részben. Mivel máig sem vagyok olyan profi, hogy végleges formát adjak kovácsolással, ezért ha nem tetszik, azaz nem fog meg a kikalapált forma, akkor nem szégyellem köszörűvel módosítani a penge alakját. A kalapáláshoz egyszerű lakatoskalapácsokat használok. Az egyengetés kivételével (amikor az ívben hajlott laprugót izzítás után kiegyenesítem) közepes méretű kalapácsot használok. Egyengetni egy méretes kalapáccsal szoktam. Azután, ha az élnél tartok, a finomabb munkához egy kisebb kalapács is kézbe kerül. A súlyaikat nem ismerem.

Pihentetés, hőkezelés

A sok-sok ütlegeléstől komoly változások keletkeznek az anyag szerkezetében. Ezért normalizálni kell. Ez úgy történik, hogy a végleges formára kialakított pengét nem mágnesezhető állapotig hevítjük, majd a levegőn lehűtjük. De ezt se akárhogy. Irodai fémcsipesszel két helyen összecsíptetem úgy, hogy a csipesz a lehető legkisebb ponton érintkezzen a pengével, majd észak-dél irányba állítva felakasztom egy rúdra. 

Meg kell várni, amíg annyira lehűl, hogy kézzel lehet érinteni, majd vízben lemosni, teljesen lehűteni. T.L. szerint ezt háromszor kell megismételni. Ezután 1-2 órára belerakjuk háztartási ecetsavba úgy, hogy az teljesen ellepje. Magam egy másfél literes petpalackon vágtam ajtót, a kisebb késeket abba fektetem.

A nagyobb darabok ebben nem férnek el, ezért beruháztam vagy 150 forintot egy virágcserép-tartó műanyag tálcába, és ez már méretes daraboknak is kiválóan megfelel.

Az ecetes áztatás alatt csodás dolgok történnek. Lemaródik egy égett zagyos réteg, s ha az ember az acélt lemossa (T.L. minden művelet után szappannal teszi ezt), ezüstös színű pengét kapunk, amely már kezd emlékeztetni egy késre. Én ilyenkor azonnal átcsiszolom durva csiszolóvászonnal (nem érdekes a szemcsefinomság), és gyönyörködöm benne az edzésig.

A hőkezeléstől sem kell félni

Annak ellenére sem, hogy az edzés igen sok figyelmet igényel. De tekintve, hogy engem nem érdekel hány HRC-s lesz a késem, bátran (izé, azért nem kis izgalommal) nekivágok. Miért izgulok? Mert még mindig előfordul, hogy a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is elvetemedik a penge. És nem mindjárt az elején! Szóval az edzésre váró, előélezett pengét, amelynek az élrésze még kb. 1 mm vastagságú, nem mágnesezhető állapotig hevítem, majd nagyon óvatosan beleeresztem egy vödör fáradt olajba. Itt, a Portálon már feljajdult valaki, hogy isten őrizz ilyet használni! De semmi problémát nem tapasztaltam. Sőt, amikor egy barátom sk. készítésű Trackerét megedzettem, olyan szép fekete bevonatot kapott, hogy csuhaj. (Ezt más késeken sajnos a legnagyobb igyekezet ellenére sem nem tudtam még egyszer előidézni.) Az olajban való hűtéskor lassan kell leengedni az izzó acélt. Tilos lapja szerint oldalra huzigálni, lóbálni, legfeljebb egyenesen föl-le szabad mozgatni. Mindezt tudom, sokszor csináltam. Mégis előfordul, hogy meghajlik a penge. Ilyenkor kezdődik elölről: hevítés, visszakalapálás, normalizálás, edzés. Mivel T.L. azt mondja, háromszor illik megedzeni a pengét, ehhez tartom magamat. És rendszerint a harmadikra hajlik meg (ha meghajlik) a penge…
Szerencsére nem ez a jellemző, és miután az edzett pengét homokkal ledörzsölöm, azután beleszurkálom pártucatszor a homokdombba, jön megint egy kis tisztítás. Lemosom, szárazra törlöm, félfényesre smirglizem. Megnézem reszelővel, hogy az kellően csúszkál-e rajta? Ha igen, akkor a penge a keményebb, azaz megedződött. Ezután jön a visszaeresztés. Erre azért van szükség, mert az edzett acél üvegszerűen törékeny, optimális mértékben vissza kell lágyítani. A visszaeresztéshez ágyat készítek a még izzó faszénparázsban. A „fujtató” ilyenkor nem működik! A pengét a hátára fektetve helyezem a parázsba úgy, hogy a hegye ne érintkezzen széndarabbal, kicsit kiálljon a forró közegből. Máskülönben eléghet a pengecsúcs, és kezdhetünk újraformálni. Amint elhelyeztük a munkadarabot, nagyon kell figyelni az acél színét. A pengehát, amelynek inkább rugalmasnak, mint keménynek kell lennie- előbb arany, majd világoskék színt vesz fel. Aztán tovább sötétül, mélyebb kékbe. Ha az arany-szalmasárga szín eléri az élt, akkor kiveszem a kést a parázsból. Amennyiben azt tapasztaljuk, hogy túl gyorsan szalad előre a színváltozás, érdemes homokba dugni a pengét, hogy lelassuljon, és egyenletessé váljon a visszaengedés. T.L. azt javasolja, hogy akinek kedve, anyaga van, melegítsen fel egy bazi vasdarabot, és azt érintse a visszaeresztendő penge különböző részeihez, így szabályozhatóbb a hőkezelés folyamata.
A visszaengedés után megint jön egy reszelős próba. Az élnél végigreszelem, ha túlontúl belekap, akkor lágy lett az anyag, kezdődhet újra az edzés. Ha meg nagyon csúszkálna, akkor bizony folytatnom kell a visszaeresztést. Tim Lovely azt tanácsolja, hogy ha egyazon napon nem tudunk végezni a kovácsolással, akkor a munkadarabot hagyjuk benne a faszénparázsban, és hagyjuk abban lehűlni. Gondolom, ezzel a szemcseszerkezet lenyugtatása a cél.

Kellemetlenségek, buktatók

A fogó kezelése terén sajnos még ügyetlen vagyok. Többször kiesik belőle a munkadarab, ezalatt kihűl, melegíthetem újra. Akárhogy igyekszem, megközelítően sem tudom egyformára kalapálni a penge két oldalát. Ráadásul az egyikbe mindig mélyebb kalapácsnyomokat ütök, mint a másikba. Ez azért bosszantó, mert egy vékony élrész kivételével nem akarom eltüntetni a kovácsolás nyomait, pontosan ezek az elemek adnak a számomra egy romantikus „paleo” érzést, így meg kell alkudnom a minőségi elvárásaim, és a kialakult penge realitásai közötti különbséggel. Gyakran előfordul az is, hogy melegen, felpucolás nélkül még egyenletesnek, szépnek találom a kést. Aztán amikor felnyelezem, látom, hogy bizony itt-ott görbület van a pengeháton. Ha még lehet, valamennyit utánaigazítok szalagcsiszolóval (egyszerű padló-szalagcsiszolóm van, cca 7000 forintért vettem), ha pedig így sem sikerül eltüntetnem az ügyetlenségem nyomait, akkor elkönyvelem, hogy „öreg, még sokat kell gyakorolnod”.

A kovácsolás veszélyes üzem. Nyaranta nem egyszer nekiálltam mezítláb, gumipapucsban, félmeztelenül kovácsolni. Remek égési sebeket lehet így összeszedni. Nem tudom, a profik használnak-e védőszemüveget, védőkesztyűt? Én ritka kivételtől eltekintve nem. Össze is égett már mindkét kezem, no meg vágódott a szemembe acélszilánk. Tehát aki kibírja, hogy beizzad a szeme a védőszemüveg mögött, az inkább tegyen egyet fel! A megégés meg a fájdalomtűrő-képesség függvénye.
Hibázások. Ebből nagyon sok van a tarsolyomban. Csak néhányat: egy finom kis kést kovácsoltam (volna) és amíg hevítettem, valami másba is belekezdtem. Már csak arra figyeltem fel, hogy sistereg, szikrázik a tűzhely, mintha fel akarna robbanni. Úgy elolvadt az acéldarab eleje, mint a vaj! Szóval egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk! Előfordult, hogy a már kihűlt, visszaeresztett pengén észrevettem, hogy biza’ elgörbült egy kicsit. Gondoltam, nem nagy ügy, majd hidegen visszakalapálom. El is törtem derékban. Jó ég! Hány óra munka, kínlódás veszett kárba! Szépen megművelt kézvédőt kezdtem kalapálni, csavargatni, elbíbelődtem vele 1-2 órát. Aztán kirepült a fogóból, máig sem találtam meg a homokban. A tízliteres vödör, amelyben az olajat tartom, háromnegyedéig be van ásva a földbe, egy farakás mellett (!). Jó darabig nem volt baj. Aztán egyszer kicsapott, kifröcskölt a fellángoló olaj, pár pillanat alatt lángba borult minden. Még jó, hogy a műhely talaja homok, és kéznél volt a lapát. Ugyancsak vészhelyzetre ott áll a fészer mellett egy vödör víz is. (Azóta!) Na meg védem a fát Salgó elemekkel.
Amióta a vadászati lehetőségeim lecsökkentek, a kovácsolás vált a fő hobbimmá. Ha elkészültem egy késsel, valami belső késztetést érzek, hogy belekezdjek egy másikba. Barátaim, ismerőseim jóvoltából megfelelő mennyiségű alapanyagot, autó laprugót, spirálrugót „spájzoltam”, így egy jó darabig elszórakozgathatok. Kiemelném: mindez számomra szórakozás, kellemes időtöltés. Tisztában vagyok vele, hogy sohasem érek egy profi, pl. Szasza nyomdokába, ahhoz nem csak igyekezet, hanem egyfajta művészi érzék, kézügyesség is szükséges. Nekem ilyesmit nem adott a sors. Ennek ellenére nagy örömmel tölt el, ha az így-úgy sikeredett késeimet használatba veszem. Ezt a jó érzést kívánom mindazoknak, akik hozzám hasonlóan, akár a tökéletesség igénye nélkül is, de a saját örömükre neki mernek vágni a késkovácsolásnak.

 

Végezetül néhány kovácsolt késem. Az első kép a teljes eddigi termést mutatja.

Kis mindenesek.

A legutóbbi munka: túlélő szett, tábori mindenessel és kiskéssel.

 

Szöveg és kép: Öregindián