anal porn
21sextury

A kés éle(te)

Tudjátok, ne mindig csak a hormonoknak, néha az érzelmeknek is áldozzunk. Az alábbi szép írás a Premier (Színház + az egész világ) magazinban jelent meg, Szabó G. László tollából. Mándy Ivánról és az ő gyerekkori fakéséről szól, amelyet utóbb ef. Zámbó István illesztett kompozícióba. A szerkesztőség kedves engedélyével.

Kesportal: ef zambo mandy

Dragonyosok, ulánusok, fehér sisakos angol gyarmatik, tollas sapkás olaszok tűntek el a ködben. Papírkatonák egy világ körüli útról. Minden odaveszett. Sorra lehelték ki gyűrött életüket. Az idő. Az ölte meg őket.

De maradt egy kés.

Egy nagyravágyó, javíthatatlan álmodozó, egy született önámító ajándéka egy szem fiának. A kés, amelyet messze földön vett. A kés, amely egy kincseket érő indiánjelmez szemet gyönyörködtető darabja lehetett.

Mándy Iván az idő tájt zsandár akart lenni. Nem csendőr és nem rendőr. Üldöző. A zsandárnak senkije sincs, gondolta. Se felesége, se szerelme, se gyereke. Nem csap be, nem csal meg, nem adogat ideoda. A zsandár csak az üldözésnek él. De jött ez a jelmez, az indián fejdísz színes tollakkal, hozzá illő késsel. Megszerette ezt is, azt is.

Mándy Gyula, a papa akkoriban hírlapíró volt. Bedolgozó. És beugrató, mint vállalkozó. Sötét ruhás, kemény galléros urak beugratója. Torpedó alakú szivarral a szájában nyomult, ahová tudott. Ment megállíthatatlanul. Törtetett és csörtetett. Városházára, minisztériumba. Lyukat beszélni vezető posztban ülő pénzes emberek hasába. Gyúrt és préselt. Rábeszélt és elhitetett. A végén kapott egy telket. Vett. Szerzett. Színházat akart építtetni. Nemzetit. Újat. Elkezdődtek a mérések. Már a cölöpöket is beszúrták bizonyos pontokon. Aztán hirtelen minden abbamaradt. De a telek még az övé volt egy ideig. És ott rohangált egyedül egy gyerek, az ő fia, indián pompában. Mire eljött a tél, ugyanott már jégpályát avattak. Lampionok lógtak, jelmezt öltöttek a környékbeliek. A vállalkozó eszkimónak öltözött. Fáklyák lobogtak, nők visongtak. Köztük egy nagyobbacska fiú színes tolldíszben, korcsolyával a lábán. Csak a tollak virítottak a fején, arcán ott ült a rémület. Korcsolyázni nem tanult meg. Focizni igen. Főleg a Teleki téren.

Mándy Gyula akkor már rég túladott fia édesanyján. Lecserélte. Pikk-pakk. Egy gazdag ékszerész lánya lett az új felesége. Nászutasok a margitszigeti Nagyszállóban voltak. Európai körútjára azonban másvalakit vitt magával. Az Abbázia kenyereslányát. Ilyen ember volt. Különleges egyéniség, nem akármilyen meggyőző erővel.

Költözések, hercehurcák, kalandok hosszú sora. A hatéves Mándy Iván még nem látja át apja életvitelét. Hol vele lakik a Hotel Adriában, hol a mamával egy jómódú nagynéninél. A Teleki tér majd ez után jön. Sok rossz, sok kellemetlen, sok mélyre ható élmény után.

Veszíteni korán megtanult. Önként feladni jóval később.

Csak a késről nem mondott le soha. Gyerekkora „mozijának” legféltettebb rekvizitumáról. Indián tolldíszét ellopta az idő, fakését meghagyta, színeitől megfosztva. Óvta is, vigyázta is élete végéig. Lakhatott bárhol, mindig vele volt. Ha vitték őt, vitte magával. Ha költözött, ment a kés is. Ha eldugta, csak annyira, hogy mindig megtalálja. ő és a kés összetartoztak. Egy helyen laktak. Egy szobában. A kés mindig egy jól megválasztott fiókban. Társakkal, hogy ne érezze magát egyedül. Figyelt rá. Átgondolta, mit rak mellé. Vagy éppen fölé. Gondosan megválogatta. Eleinte régi levelek, címerek és képek csúsztak be a késhez. Később egy kopott, szürke notesz hasalt rá. Nagypapa ezüst tolltartója. Aztán egy kövér szivar gurult végig rajta. Talán egy Trabuco. Vagy egy Portorico. Vagy egy Regalia Media. Egyszer rátekeredett egy kalapszalag. Kibújt belőle. A szürke notesz szagát gyűlölte. Szúrós volt, idegen. Naptár is került mellé, puha szalvéta, ideges betűkkel. A könyvtárjegyet lerúgta magáról, a Huszárcsók receptjét megtanulta. 28 deka liszt, 14 deka cukor, 14 deka vaj.

Tompa élű volt a kés, nem okozott bajt senkinek. Neki sem. Soha. Ezért szerette annyira. Barátok voltak.

Csak a konyhakéseket kerülte. Köztük nem volt kedvence. Nem is nagyon vette kézbe egyiket sem. Ahogy a barkácsolást, vagy egy szög beverését, a kenyérszelést is meghagyta másnak. Nem volt kézügyes. A borotvát, a zsilettpengét is gyűlölte. Arcát, ujját többször bevágta. Kávét nem főzött soha. Macerás, gondolta. Bonyolult munkafolyamat. Inkább akkor teát. Néha. De a késeket látni sem bírta.

Kivéve ezt.

Ezt az egyet.

Ez valahogy kitartott mellette. Ebben sosem csalódott. Ez a kopott, egykor kézzel festett, ma már csak lepattogzott színekkel, halvány foltokkal büszkélkedő fakés hűséges cimborája maradt. Elszakíthatatlan társa. Gyerekkorának egyetlen szemtanúja. Minden titkának tudója.

Egy kés.

Egy vacak kis emlék.

Egy keretbe zárt Mándy-relikvia.

ef. Zámbó István képén, mostantól fogva, már a miénk is.

Örökre.

Nem kell visszaadni soha.

 

 

 

Az érdekes gyűjteményről, amelynek a fenti mű is tagja, itt olvashatsz.

 

10 hozzászólás


  1. 1 lakbal

    ejjha. ez jólesett.

  2. 2 sov

    konnyezteto iras, 10pont.

  3. 3 PATT

    Színvonalas írás, köszönjük.

  4. 4 lacibácsi

    Köszönöm.

  5. 5 Filly

    Köszönöm! :)

  6. 6 igory

    Köszi! Több ilyen írás kellene.

  7. 7 hegyespenge

    Kellemes hétfő reggeli indítás. (Én csak most jutottam odáig, hogy el tudjam olvasni.)
    Köszönet érte! :)

  8. 8 Artur

    Ez szívmelengető volt. Köszönöm.

  9. 9 grószfater

    Azt hiszem “valami a szemembe ment”,,,
    de azért köszönöm.

  10. 10 beny66

    Egy élmény volt olvasni. Köszönöm!

Hozzászólok