Késportál

Még a nyár folyamán megkeresett egy úriember, hogy a honlapomon látta a munkáimat, ő pedig régi szablyákat gyűjt és vállalnám-e egy darab restaurálását. Kicsit meglepődtem, mert ilyen feladattal még nem találkoztam. Kezdetben szabadkoztam is, hogy ez azért elég speciális terület, biztosan vannak erre szakemberek… De az úr elmondta, hogy igen, vannak, de nem elégedett a munkáikkal (később mutatott is egy kardot, amit restaurátor újított fel és késkészítő szemmel nézve valóban “sok sebből vérzett…”), ő pontosan azt a fajta szakmai igényességet szeretné viszontlátni, amit a munkáimban felfedezni vélt, a speciális ismereteket pedig majd menet közben képes leszek elsajátítani…

Végül abban maradtunk, hogy elhozza a konkrét darabot, megnézem, megbeszéljük a feladatokat és akkor adok végleges választ.

Ez így is történt, nyár végén létrejött a találkozó, kézbe vehettem a kardot és egyben rengeteg háttéranyaggal is ellátott a tulajdonos.

Mint megtudtam, a “munkadarab” egy 1849M típusú szablya.

Az első találkozáskor – természetesen – semmit sem tudtam róla. Mivel ezzel a többség valószínűleg ugyanígy van, következzen egy rövid ismertető:

Az 1849M szablyát, 1849-ben rendszeresítette az Osztrák Császárság. Valószínűleg voltak már korábbi előzményei is, de ez az az időpont, amikor paramétereit (többé-kevésbé) meghatározták és ezek alapján elindult a “gyártása”.

A kezdeti időkben főtiszti díszszablyaként is funkcionált (harcban gyakorlatilag nem-, hanem csak irányításra, alkalmanként fenyítésre, illetve díszelgésre használták). Rövid idő után azonban a hadseregből kikerülve, az állami főméltóságok öltözetének, viseletének fontos kiegészítője, rangjuk és szerepük egyik “jelzője” lett.

(Itt kell megjegyeznem azt az érdekességet, hogy bár egész Európában hosszú időn keresztül jellemző volt, hogy a kard nem csupán fegyverként, hanem a pozíció és a hatalom “szimbólumaként” is funkcionált, mi magyarok az utolsók között hagytuk el a kard viselését. Angliában, Franciaországban már évszázadokkal korábban felhagytak vele, amikor itt még szívósan ragaszkodtunk hozzá, akkor is, amikor fegyver funkcióját már rég elveszítette. Talán ez is bizonyítja, hogy valóban létezik a magyarságon belül egy erős érzelmi kötődés a kardok irányában.)

Az 1849M szablyát kezdetben Bécsi műhelyek készítették. Mivel sok évtizeden keresztül volt használatban, később más helyekre is “áttelepült” az előállítás és a kard kisebb változtatásokon, módosításokon is átesett, így legalább hat-nyolc különböző variációja is fellelhető.

M. Christian Ortner – Erich Artlieb: With Drawn Sword (Austro-Hungarian Edged Weapons 1848-1918) c. fantasztikus összefoglaló gyűjteményéből származik az alábbi kép, ami egy “rendszeresített” darabot ábrázol:

http://indafoto.hu/laikus/image/6053709-4189d72c/227957

Ez pedig egy későbbi “variáció”, döntően horvát területen rendszeresített tisztviselőszablya fotója, szintén ugyanabból a könyvből:

http://indafoto.hu/laikus/image/6053619-c1d49202/227957

Jól láthatók a főbb jellegzetességek: a gazdagon díszített szerelékek réz öntvények, melyeket tűziaranyoztak. A keresztvason különálló elemként, szegecsekkel rögzítve a kétfejű sasos címer található. A markolat gyöngyház, a markolatvéget egy oroszlánfej zárja le. A tok keményített, formázott és varrott bőr (belső betét nélkül, csupán bőr élvédőkkel), szintén díszes, aranyozott réz öntvény veretekkel.

A kardról még annyit kell tudni, hogy bár viszonylag sok készült belőle, mára nagyon kevés maradt meg – főleg épségben és hiánytalanul. A néhány megmaradt darabnál is közös jellemző, hogy az elmúlt másfél évszázad okozta hányattatások leginkább a gyöngyház lemezeket viselték meg – talán pár tucatnyi olyan létezhet világszerte, ahol ezek még eredetiek. Ritkasága miatt, ára még restaurálatlanul is magas, minimum súlyosan hat számjegyű összeg… (Mint megtudtam, éppen ezért sajnos sok a jól-rosszul sikerült hamisítvány is.)

Magyarországon eredeti állapotú, illetve eredeti állapotúra restaurált példány nagy valószínűséggel csupán a Hadtörténeti Múzeumban, a Nemzeti Múzeumban, és elvétve színvonalas magángyűjteményekben található. Ezek közül a leghíresebb a Nemzeti Múzeumban kiállított szablya, mely Perczel Mór tábornoké volt.

http://indafoto.hu/laikus/image/6053621-f63f99ae/227957

A kép Lugosi József – Temesváry Ferenc: Kardok c. könyvéből származik.

(Külön érdekesség, hogy a tábornok a keresztvasat fordítva tetette fel a kardjára. Az ok nem ismert, de biztosan szándékos, mivel a császári címert is gondosan megfordították.)

A hozzám érkezett szablya – mint a legtöbb fellelhető régi kard – az évtizedek során számos viszontagságon esett át. Eredeti tulajdonosának személye sajnos nem dokumentált, de sok helyen hányódhatott, közben a rozsda is megtámadta, aminek valamelyik „mester” alapos smirglizéssel vetett véget – nem törődve azzal, hogy így jóformán megsemmisíti a penge egyik ékességét, a gyönyörű maratott mintázatot. Ez mára már csak haloványan látható.

A markolatot többször átalakíthatták, szerencsére az eredeti szerelékek felhasználásával. A legutóbbi “pimpelés” eredményeként a markolat panelek fekete szarura cserélődtek, az oroszlánfejes záró gombból pedig egy “ízléses”, menetes “bigyó” lógott ki.

A “projekt” úgy indult, hogy mindössze annyi a kérés, hogy a markolatot szét kellene szedni, a fekete paneleket kicserélni az eredetivel megegyező gyöngyház panelekre, összerakás után pedig a markolattüske menetes zárását megszüntetni, a tüskét az eredeti állapotnak megfelelően elnittelni, végül barnítani.

A tulajdonos beszerezte a gyöngyház lemezeket, ami nem egyszerű és főleg nem olcsó mulatság. (Olyan méretű gyöngykagylók, melyekből a szükséges nagyméretű lemezek kivághatóak egyre ritkábban kerülnek elő, ezt a lemez-árak is tükrözik: 120-200 USD között mozognak, egyedi rendelésre…)

Nos, ez érdekes és nem túl bonyolult feladatnak tűnt, úgyhogy elvállaltam.

Örülök neki, mert valóban érdekesnek bizonyult, de sok nehézséggel is járt a munka.

Mindazok számára, akik valaha ilyesmibe vágják a fejszéjüket, az első és legfontosabb tanulság: a felszín csak a látszat, sosem tudhatod, hogy mi rejtőzik alatta…

Amikor másfél évszázada megtervezték és elkészítették ezt a kardot, nyilvánvalóan megvolt a maga szerkezeti logikája. Mi és hogyan kapcsolódik mivel, erre mi épül, stb. Az idők folyamán azonban annyi kéz nyúlhat bele ebbe a rendszerbe, hogy az teljesen felborul, jó esetben a “buherátorok” megelégednek azzal, hogy többé-kevésbé hasonlítson a végeredmény formája az eredetihez.

Műszaki rajzok, szerkezeti ábrák pedig gyakorlatilag nincsenek, jó ha van néhány fotó eredeti példányokról, illetve szerencsés esetben (általában vastag üveg mögött) meg lehet nézni 1-2 korhű darabot.

A restaurálás célja pedig az, hogy az eredeti állapotot lehetőleg legjobban megközelítve hozzuk rendbe az adott tárgyat. Definiálva: “A restaurálás legfontosabb célja a műalkotások állapotának megóvása, élettartamának meghosszabbítása és esztétikai értékének a megőrzése.” (Nagyon fontos: nem arról van szó, hogy felújítsunk valamit. A tulajdonossal történt első beszélgetések idején még én is ebbe a hibába estem, egyszerűen úgy néztem a kardra, mint egy rossz állapotba került késre, amit “helyre kell pofozni”. Valójában /nagyrészt/ másról van szó – azokról a megoldásokról, amik “alapból” felvetődtek, rendre kiderült, hogy nem alkalmazhatóak, sőt, egyenesen tilos a használatuk. Az – egyik – legnehezebb feladat, hogy “fejben” át kell állni egy teljesen más megközelítésre. Ez nekem eléggé hosszú időt vett igénybe…)

Így utólag már elmondhatom: ezzel a restaurálási munkával kapcsolatban is akadt jó pár technikai jellegű probléma, amik megoldása komoly energiát, munkát igényelt. De ha ezekig eljut az ember, akkor a nehezén már túl van. Az összes effektív fizikai tevékenységgel legalább egyenértékű az az agymunka, amit mint valami “helyszínelőnek” kell végezni közben: apró részletekből, jelekből és nyomokból rekonstruálni, hogy 150 évvel ezelőtt a mesterek milyen logika alapján, milyen módszerekkel dolgoztak. És itt bizony nagyon könnyen hibázik az ember… Félúton, amikor már azt hittem, hogy értem a rendszer lényegét, kiderült, hogy tévedtem. És hiába vélem úgy most is, hogy az a szisztéma, amit én alkalmaztam, talán jobb, logikusabb, mint amit a hajdani mesterek kiötlöttek – akkor sem AZ volt, amit ők csináltak. Úgyhogy, mint a társasjátékokban: “vissza a startvonalra”…

No, de itt pedig vissza a konkrét beszámolóhoz.

Sajnos, a kard szétbontása előtti állapotáról nincs képem, mert bizonyos számítástechnikai problémák okán azok elenyésztek…

Így ezt a szakaszt kénytelen vagyok átugrani és rögtön a dolgok közepébe vágni.

A markolat lebontása volt az első komolyabb feladat. És máris jelentkeztek a fentebb vázolt problémák…

Hiába csavartam le a menetes záró “bigyót” – nem történt semmi. Úgy gondoltam, hogy talán némi ragasztóval is fixálták az oroszlánfejet, ezért a jól bevált melegítéses módszerrel próbálkoztam – persze kellő óvatossággal. A markolatvég végül engedett és első ízben nyerhettem betekintést a felszín alá. Pontosabban: nyerhettem volna, mivel ekkor derült ki, hogy a legutóbbi “pimpelő” a markolat egész belsejét kitöltötte un. folyékony fémmel (epoxy ragasztóval kevert fém csiszolat, ebben az esetben réz).

A tulajdonossal történt konzultációk után megegyeztünk abban, hogy itt már csak drasztikus módszerek segíthetnek: folyamatos melegítés mellett egyszerűen le kell vésni a felesleget.

Megtörtént, majd a mindent elborító ragacs letisztítása is.

http://indafoto.hu/laikus/image/6053633-079d22e9/227957

Ezután több minden kiderült: pl., hogy a markolattüskét megtoldották egy hegesztett menetes darabbal, valamint, hogy az átalakítások során össze-vissza görbítették. De legalább előkerült a készítő beütő jele is (sajnos eddig még nem sikerült azonosítani a személyét):

http://indafoto.hu/laikus/image/6053641-39539208/227957

A markolathéjak alapját képező, szétvésett fa helyett újat kellett készíteni. Ehhez nagy segítség volt, hogy a kard jelenlegi tulajdonosa hozzájutott egy olyan azonos típusú „roncshoz”, melynek a fa része – viszonylag – épen maradt, bár ezt bőrrel tekerték be… A bőr eltávolítása után két darabra esett, de sikerült megragasztani, így ez szolgált mintaként.

http://indafoto.hu/laikus/image/6053633-079d22e9/227957

Az eredeti kardon a markolaton alul és felül egy finom mívű, aranyozott réz lemez fut, amit pontosan az adott szablya markolatméreteihez igazítottak. Egyik végüket egészen vékonyra reszelve bebújtatták őket a markolatgomb alá, a másik végükön pedig egy kis csap illeszkedett a keresztvasban egy furatba.

Az eredeti lemezekről nagyon pontosan megegyező kivitelű, de valamivel hosszabb másolatokat kellett készíttetni, hogy a markolatnál előforduló méretkülönbségek miatt ne az eredeti lemezeket kelljen roncsolni.

Ez nem könnyű feladat.

Szerencsére sikerült megtalálni Kakas Imre ötvös mestert, aki remek munkát végzett. Az alábbi képen látható az eredeti pár, alattuk pedig a másolatok.

http://indafoto.hu/laikus/image/6053635-55aed071/227957

Ezután következett a gyöngyház lemezek pontos méretre vágása – lombfűrésszel.

http://indafoto.hu/laikus/image/6053661-30cedc3f/227957

Ezzel az alkatrészek tulajdonképpen együtt is voltak. Következett a „legózás” és az „agyalás”, hogy ezek eredetileg hogyan is állhattak össze egésszé…

Sziszifuszi tevékenység: a markolattüskére felkerül a keresztvas, mint mindennek az alapja. Aztán rá a fa, a gyöngyház, a lemezek, az oroszlánfej – és naná, hogy sehogy sem akar stimmelni… (Közben – természetesen – folyamatosan össze kell vetni az egyes munkafolyamatokat a megmaradt eredeti darabok fotóival és megpróbálni következtetéseket levonni.)

Hosszas töprengés és próbálkozások sokasága után a következőkre jöttem rá: a szablya markolatának kialakítása során nem használtak ragasztót (legfeljebb némi enyvet a gyöngyház panelek alá), minden mechanikusan rögzül. Ha az alkatrészek pontosan illeszkednek, akkor a markolatgomb végén kibújó tüske elnittelése révén, a markolatgomb szorít össze mindent mindennel és ezáltal „fixálódnak”. (Számomra meglepően masszívan.)

Ehhez viszont az szükséges, hogy a keresztvastól a markolatgombig tartó „építmény” minden része hajszálpontosan az eredeti helyzetében legyen.

Vagyis: a szétvert, elhajtott markolattüskét ki kell egyengetni olyanra, mint 150 évvel ezelőtt volt, hiszen ez a gerince az egésznek.

Ennek a menete a következő: alkatrészek felfűzése, az illeszkedési hézagok alapján szükséges hajlítási-nyújtási irány felmérése, szerelékek le, tüske felhevítése, kis kalapáccsal óvatos egyengetés, hűtés és szerelékek vissza… És nem stimmel… Újabb alapos szemrevételezés, majd újra az egész folyamat… És mindez még vagy tucatszor, míg minden pontosan a helyére kerül. És mindeközben egy maréknyi finom reszelővel itt levesz az ember 0,2 mm-t, aztán egy másik helyen…

Ráadásul, a képek és a saját logikám alapján úgy ítéltem meg, hogy az alul-felül futó lemezek a fa alapon úgy futnak, hogy a keresztvassal és a markolatgombbal kb. foglalatot képezzenek a gyöngyház paneleknek. Tévedtem… És ez már csak akkor derült ki, amikor – szerintem – készen voltam és bemutattam a tulajdonosnak. Úgyhogy kezdhettem elölről.

Ugyanis a gyöngyház lemezek ráfutnak a réz lemezekre és nem fordítva. Érdekesség, de a panelek eredetileg talán némi enyvet kaptak a fa alapra rögzülésükhöz, de még ez sem biztos – alul és felül tökéletesen illeszkedve rögzülnek.

És végül következzen néhány kép a végleges állapotról: