Késportál

Tavaly leírtam fiam késének nádasba pottyanós történetét, amely kapcsán rekordszámú hozzászólás született bicskáink, késeink kölcsönadásának létjogosultságáról, módozatairól, az elkerülés trükkjeiről stb. – ez azt mutatja, hogy a téma mindannyiónkat közelről és mélyen érinti. Nos, jöjjön most egy újabb, nagyon szép, bicska kölcsönadásával (illetve – éppenhogy – kölcsön nem adásával) kapcsolatos történet, ezúttal azonban az irodalomból.

Az irodalomból, merthogy ne felejtsük el: a magyar filmtörténet egyik ikonja, a kultikus Indul a bakterház azért Rideg Sándor regényéből készült (a törénetet először 1939-ben közölte folytatásokban a Népszava). Az eredeti mű olvasva legalább olyan zseniális, mint a filmváltozat, mindenkinek melegen ajánlom, én néhány évente mindig újraolvasom. Az alapsztorit mindenki ismeri: Regős Bendegúzt elszegődtetik tehénpásztornak a bakterházhoz. Ott mindenféle kalandban lesz része, amelyekben persze huncutul részt vesz, közben pedig bölcs emberséggel szemlél és rengeteg humorral mesél. A történet elején, Bendegúz szerződtetésében a közvetítő a csépai lókupec, a „patás”. Bendegúz komoly fenntartásai ellenére (Ne nyúljon hozzám – mondok -, mert ütök ám hirtelen. Engem ne karmolásszon össze!) az édesanyja kedvéért elmegy vele, de indulás előtt azért – biztos, ami biztos – még fölszerelkezik (Apám bicskáját elcsentem a fiókból, mert nem lehet tudni semmit, hátha az ördög jött el értem ember képében.). Aztán útnak is indulnak.

*    *     *

Hosszú órák óta mentünk a lógó fülű lovakkal, amikor katasztrófa érte a kupecet. Az egyik gebéje keresztbe feküdt az országúton, és se kuk, se bakk: minden szó nélkül megdöglött. Láttam én gyászesetet máskor is, de ilyent a plébános se látott. A döglött ló ránk vicsorította a fogait, úgy nevetett. A patás csaknem megháborodott a bánattól. Sírt, rítt. Hol az egyik, hol a másik végit nézegette a lónak. Sírva, ríva csavargatta a döglött ló füleit, farkát, aztán kihúzta a ló nyelvét, és rágcsálni kezdte, mint a macska szokta a májat. Hogy ne is mongyam: a gyomrom fölkeveredett.
– No – gondolom – ezt se hittem vóna. Még majd a szemem előtt eszi meg ezt a vacak gebét. Hogy a fene az étvágyát!
Most meg büdösgyufát gyújtogatott a ló orra alá; nyilván föl akarta támasztani a gebét. Mikor aztán elfogyott a gyufája, köveket emelt fel az út széléről, és azt csapkodta a ló fejére. A lónak kitört elülről a foga. A szeme behorpadt, de máskülönben meg se moccant. Úgy láttam, rendesen leszámolt evvel az árnyékvilággal.
A kupec szaggatta a haját meg a két fülit, sírt, rítt, ahogy csak tudott.
– Sohse ríjjon kee – mondom –, nem támad föl ez a ló úgy se. Én legalább úgy látom, hogy ez a gebe röhög rajtunk.
Aszongya a patás, most jutott eszébe, hogy három éve özvegységre jutott, tavaly meg meghótt a fia.
Vígasztaltam, mert igen sajnáltam a lovat.
– Elég rosszkor jutott ilyesmi keenek eszibe – hogy pedig a fia meghótt, ezen egy cseppet se búsuljon, mert meglehet, hogy ő most épen varnyúfészket szed a másvilágon. Én szintén nagyon szeretek fészket szedegetni.
– Legalább a bőrit lenyúzhatnám – rítt a patás. – Még a bicskám sincs nálam, igaz, hogy azt is ellopták a pipámmal együtt… Nincs egy bicskád véletlenül, Bendegúz?
– Dehogy van bicskám – mondom néki. Még az hiányzott volna, hogy meggyalázza apám bicskáját. Én majd csak kiheverem a gyalázatot, ha tehénpásztor leszek, de a bicska az más valami.
A ló olyan szépen feküdt a sárba, hogy egészen megilletődtem. Azt tanácsoltam a kupecnek, hogy gurítsuk bele az árokba. Nem lopja el senki, aztán amikor erre jár, mindig megnézheti, ha akarja, csak a négy lópatát vigye magával, mert ez a lónak a legértékesebb része.
Fene megátalkodott ember ez a patás: megint nem hallgatott rám.
– A vecsési határba vagyunk – nyögdécselte –, ha ügyes vagy, félóra alatt eléred a bakterházat, oszt kérsz egy bicskát vagy kést Szabó baktertul. Ugye, elmégy, testvér! Tudod, testvér, a legdrágább dolog a lóbőr. Ha le tudom nyúzni, új lovat veszek az árán, és neked adom a nadrágszíjamat. Indulj, testvér, szaporán hozd el a bakter bicskáját, mert addig nem tudok innen elmenni egy lépést se. Nem hagyhatom itt a bőrit. Huszonöt pengő károm van – így a patás.
Megmagyarázhattam volna neki, hogy hiába nevez testvérnek, tulajdonképpen nem vagyunk ikrek, de hogy olyan rongyos pofát vágott, nem akartam megszomorítani. Miután elmagyarázta, merre kell mennem, elindultam, de még vissza se néztem. Gondoltam: akkor lásson bicskát ez a kupec, mikor én hozok neki, akkor sokáig ott ül a lova mellett.

*     *     *

A filmben ez a vonal, tehát hogy Bendegúznak lenne éppen bicskája, de esze ágában sincs odaadni, nehogy egy ilyen „szerzet” egy ilyen alantas felhasználással az apja kését meggyalázza, egyáltalán nem szerepel. S egyben a bicskánk kölcsönadásának egy új, a múltkor föl nem vetett aspektustát is megjeleníti: azt, amikor nem a késünk állapotát, hanem a becsét féltjük – valakitől, aki nem érdemes rá, vagy valamitől, amit alantasnak ítélünk. Szép, ugye?

Rózsa Edvárd