Késportál

Előfordul, hogy az embert meglepetés éri, mikor kipróbál egy kést. A kézbe fogott kés fizikai paraméterei és a látvány néha megvezetik az egyszeri késbarátot, így téves prekoncepcióval elméjében indul kipróbálni az adott eszközt. Legutóbb a Cold Steel Outdoorsman Lite első használata okozott némi csalódást, de szerencsére hamar meg is volt az ellensúlya, kellemes meglepetés formájában.

Az utóbbi időben kezeim közé került Hegyes Sándor készítette kések közül kettőt volt szerencsém kipróbálni. Az első, vártnál jobban működő kést Mek éltársunk/pajtásunk nélkülözte a kedvemért egy jó hónapig (akinek külön megköszönöm a lehetőséget), amely a viszonylat ritka Varjú fantázianevű modell (sorszám alapján) harmadik példánya. Ez a család legkisebb példánya, 8 cm-es, éppen legális pengeméretével. A további modellek a Holló, Kormorán, Sas, 10, 13 és 16 centis pengével. Az ideiglenesen nálam állomásozó Varjú 6 mm vastag Rigor acélból készült, zsinór markolattal és fedeles, nagyon kulturált bőrtokkal.

A Varjú nagyszerűen használhatósát szinte véletlenül fedeztem fel. A fentebb emlegetett rossz emlékű C. S. kés kipróbálásakor a zsákomba tettem még pár kést, köztük az acélcsőrű vendéget is. A gyengus Outdoorsman-t félretéve üldögéltem az erdőben, mikor kezembe akadt a fotóznivaló. Sajnos kicsit késő volt már a rendes fotókhoz, a nap alacsonyan járt, nem sütött be a fák közé, így a próba után maradt fadarabot kezdtem inkább a Varjúval piszkálni. A vastag penge ellenére a kés kiváló vágóképességű, mely a lapos konvex élkiképzésnek köszönhető elsősorban (kevés híján olyan lapos, mintha pengehátig felköszörült lenne), na meg Hegyes Sanyi legendás élezésének.

A Varjú eddig csak csodált darab volt, de kipróbálás után mindenképpen a vágyott kés kategóriába került át. Olyannyira, hogy amatőrként megpróbáltam Hegyespenge mérethelyes rajza alapján produkálni 5 mm vastag rúgóacélból (egészén pontosan 51CrV4-ből). Az eredmény maximum a markolat kontúrjának mértékéig azonos, a penge eltérő formája, megváltoztatott íve teljesen más vágási tulajdonságokat kölcsönöz a másolat számára. Azt túlzás volna állítani, hogy használhatatlan, vagy hogy szép, de azért mégsem olyan, mint az igazi (ahogy a citrompótló sem citrom, csak az íze hasonló).

Szerencsére (mint utóbb kiderült) a kihalásra írélt modell egy utolsó, félkész példánya még rendelkezésre állt, melyet sikerült is megrendelni Sándortól (csak várnom kell a soromra, ami nem lesz rövid idő). Elvégre ideális tartalékkés, mely zsinórmarkolattal egyszerűen tönkretehetetlen, arról már nem is beszélve, hogy probléma esetén (elszakadt bakancsfűző vagy egyéb, erős kötözőanyagot igénylő helyzet) a rátekert ejtőernyőszsinórt nyugodtan felhasználhatjuk. A másolat közel azonos markolata az 1 mm-rel vékonyabb acél ellenére is kényelmesen fogható, mivel az élei lekerekítettek, ahogy az eredeti modellnek is – kivéve természetesen a vágóéleket.

A másik kellemes meglepetés egy igazi unikum, Hegyes Sándor önállóvá válása után (miután útjaik különváltak Pyrasterrel) készült munkái közül az első kések egyike. A kés jó 10 éves, mely időnek nagy részét Tibor éltársunk gyűjteményében töltötte, majd kicsit körbejárt, végül az én markomban kötött ki. Igazi mázli volt, jókor voltam jó helyen, így a kis lokális késtörténelem egy darabjának viszonylag jó állapotban „fennmaradt” példányát sikerült megkaparintani. Tibor szerencsére készített anno képeket (persze a kor széles körben elérhető digitális fotótechnológiai szinvonalának megfelelő minőségben), így a kés korábbi (nem teljesen új) állapotát is be tudom mutatni!

A kés alapanyaga Arne (O1), a markolat anyaga pedig wenge. A penge kontúrja kézzel került kialakításra, rengeteg egyedi részletet tartalmaz. A rengeteg befektetett munka okán nem is nagyon valószínű, hogy Sanyi nekiáll még egy hasonló darabnak. A pengén kialakított recézés és az ezekhez tartozó lekerekített kiemelkedések az esztétika mellett az ergonómiát is kiválóan szolgálják. A markolat érdesítése egy korai próbálkozás, azóta picit továbbfejlődött az alkalmazott technika és technológia.

A bőrtok sem egyszerű eset, kamasz kora ellenére még mindig megfelelően merev és pontos, hogy a kést rögzítse és viselhetőségét biztosítsa. A látszólag egyszerű vonalvezetés ismét csak apró trükkök garmadáját sorakoztatja fel. A kemény élvédő máig a kydex tokokhoz hasonlóan egy jól érzékelhető kattanással fogja meg, illetve engedi el a kést. Az övbújtató fül varrására belül a második bőrréteg rákerült, így a pengét visszahelyezve még véletlenül sem tudjuk megsérteni és gyengíteni a rögzítést. A tokon persze meglátszanak a viselés és a használat nyomai, csodák nincsenek. Pár karcolás, kisebb vágás, ütődés és folt a festésen jelzi, hogy bizony nem mai darabot vizsgálunk. Olyan korai munka ez, melyen tisztán látszik a lelkesedés és az elhivatottság – két olyan dolog, ami ritkán épül be egy egyedi kés árába, ugyanis akkor szinte megfizethetetlen lenne.

A kés igen meggyőző, a 6 mm vastag, pengehátig felköszörült penge masszív feszítővas hatását kelti, amihez a keskenysége okán nem tartozhat túl jó metszőképesség. Inkább feszít, repeszt, mint finoman vág, de azért vannak rejtett tartalékok a rendszerben. Kifejezetten kaparóél nincs a pengehát mentén kialakítva, ennek ellenére a szikravetőt kiválóan indítja.

Ezt a kést mint kiegészítőt, tartalékot vizsgáltam. Kőbe vésett alapszabály, hogy az alapvetően szükséges felszerelésből legyen nálunk tartalék, márpedig a kés évezredek óta alapvető eszköz, különösen, ha a civilizációtól távolabb megyünk. A gerince felől igencsak robusztusnak tetsző penge a hegye felé vékonyodik és keskenyedik, így annak első kb. harmada finom metszésekre is alkalmas. Természetesen hosszú távon a hegy elejének használata kényelmetlen és fárasztó, de mint szükségmegoldás ellátja feladatát. Tollaság és gyújtós készítése közben egy szokásos vékony pengés késtől (pl. egy Mora) eltérően használandó, kicsit macerásabb, így a szükségesnél tovább nem is erőltettem, de az alábbi képekről jól látható, hogy mind a gyufa vékonyságú gyújtóst, mind a finom forgácsokat sikerült működőképesen megoldani egyetlen nagyjából 10 cm átmérőjű félig-meddig száradt rönkdarabból (amit persze nem is próbáltam meg ezzel a késsel leválasztani kivágott törzsről, inkább fűrészt használtam).

Ez a kés használhatóságán túl a kidolgozása okán, illetve a 10 év alatt megőrzött egész jónak mondható állapotának köszönhetően került számomra a meglepetés kategóriába, ami jelen esetben inkább mint az ajándék szó szinonímájaként értendő. A kis kés teljesen olyan hangulatú, mint az igen komoly kultusszal és már-már elvakult követőkkel bíró Busse kések kisebb modelljei. A markolat kereksége, az erős penge és a megfelelő acélválasztás is összecseng, noha az O1 (Arne) nem annyira misztikus, mint a Busse-féle Infi.

Amennyire meglepetés, felfedezés és ismertető ez a kis írás, legalább annyira megemlékezés is. A Varjú modell virtuális kimúlása családjából és a korai, abszolút egyedi, munkaigényes kis kés nem túl valószínű, hogy ismét „műsorra kerülnek” a készítő műhelyében. Szerencsére van más modell hasonló méretben, de azért hiányozni fog egy jó zsinórmarkolatos a választékból.

BlackWoOd