Késportál

Az alábbi kép láttán sokunknak eszébe villan egy fura brit, Bear Grylls, aki mindent nagyon gyorsan, lehetőleg veszélyesen, de mindenképp látványosan túl szeretne élni – legyen az mérges kígyó, jeges tó vagy erdőtűz. Nagy Csaba (Le Goff) a tüskés bozóton átívelő tigrisbukfenc helyett inkább a Grylls filmjeiben látható, nevével fémjelzett túlélőkést próbálta utánozni. Hiába, ő csak egy késes, nem szuper-kommandós túlélő – de főleg nem akrobata. (A cikk rengeteg képet tartalmaz, mobilról netezők ne lepődjenek majd meg.)

Rob Bayley késkészítő és S4 jelű túlélőkés-sorozata egészen biztosan csak szűk körben lenne ismert – talán ezt olvasva még most sem ugrik be mindenkinek. De ha összekapcsoljuk ezt a tényt Bear Grylls nevével, akkor mindenkinek beugrik egy rövid, fekete markolatos, félig fogazott kés. Ennek kópiáját készítette el Csaba már vagy egy éve, végigfotózva a teljes folyamatot (azóta készült még egy, végig egyenes éllel – ez volt az utolsó replika). Azóta eredeti megrendelőjétől (Tibby éltárstól) az én karmaim közé került a vas, illetve számomra hozzáférhetővé vált a készítés menetének dokumentációja, így most az érdeklődők végignézhetik (és picit olvashatják is), hogyan készül egy ilyen kés – lépésről lépésre. (A továbbiakban Le Goff szavait olvashatjátok.)

Tibby éltárs megkeresett egy Bear Grylls kés replika rendelése kapcsán. Belementem a dologba, megbeszéltük a részleteket, de volt egy külön kérése is. Képekkel mutassam be a kés születésének mozzanatait. Mivel még úgysem csináltam ilyet és érdekesnek találtam az ötletet, ebbe is beleegyeztem. Később jöttem csak rá igazán mire vállalkoztam. Mivel minden munkafázist lefotóztam, nagyon lassan haladt a munka. Mindig kezet mosni, fényképezni, megnézni a képeket, hogy sikerültek-e és csak ezután folytathattam tovább. Volt olyan rész, amikor ezt 10 percenként kellett ismételgetni.

Elsőnek a sablont készítettem el. Először kartonból, majd vékony lemezből.

Alapanyagnak a GO3 jelzésű csapágyacélt választottuk Tibbyvel. Mivel megfelelő méretű darabbal akkor nem rendelkeztem, így egy fórumtárs, Lakbal segítségét is igénybe kellett venni az anyagbeszerzéshez – ezért külön köszönet neki. A kiinduló anyagot (egy használt csapágyat) fűrésszel bevágtam majd melegen kiegyenesítettem lemez formára. Ebből kovácstechnikákkal lenyújtottam a megfelelő keresztmetszetre, ami ebben az esetben kb. 37×7 mm volt.

Ezután kilágyítottam, normalizáltam, hogy könnyebben lehessen megmunkálni. A sablont körülrajzolva karctűvel a vonal mentén körbeköszörültem (néhol még hagytam rá).

Következő lépés a markolatfuratok helyének kimérése volt, valamint kikönnyítéseket is furkáltam a markolatrészre.

Köszörűkorongon lenagyoltam az élet (kialakítottam a leélezési vonalat és a kifutás ívét).

Szalagcsiszolóval lesíkoltam a kellő vastagságra, illetve a levezető élet is megigazítottam. Mivel a vékonyabb anyagot könnyebb pontosan reszelni, így a baknira felütköző részt csak ezután alakítottam ki.

A csiszolóra egyre finomabb szalagok kerültek, így a pengetükör már P240 finomságúra lett lemunkálva. Azért szoktam ezt még a hőkezelés előtt elvégezni, mert ha kevesebbet kell csiszolni a pengetükörből, mélyebben és szebben benne marad a beütő. Kézzel beleütöttem a logómat és a fogazás helyét is belereszeltem finoman tűreszelővel.

A hőkezelést a mesterem végezte kovácstűzben, kb. 850 °C-ról, fáradt olajban (ezt egy nagyobb izzó vasdarabbal előtte felmelegítettük). A megeresztés kb. 240 °C-on (sötétsárga szín) történt. Egyszer egyből az edzés után a kovácstűzön és még egyszer otthon a villanytűzhely segítségével.

Ezt követően felcsiszoltam a pengét (külön-külön nem mutatom be az állapotot minden finomság után). A végleges, képen látható állapot már P600 finomság után készült. A fogazást is majdnem véglegesre alakítottam közben.

Mivel a megrendelő szálra húzott felületet kért, így kézzel is át kellett mennem rajta. Először P600, majd P800 papírral. Megéleztem és a fogazást is készre éleztem. Ezzel el is készült maga a penge, majdnem félig meg is van a kés.

Bemaszkoltam, hogy védjem a nem kívánt sérülésektől a pengét és saját magamat is.

Elsőként a baknihoz kezdtem hozzá. Leszabtam a berajzolt darabot és finoman körbesorjáztam. Berajzoltam a kifúrandó szakaszt és vésővel húztam bele egy nútot, a fúró megvezetéséhez.

Kifúrtam 1mm-rel kisebb fúróval, mint a pengevastagság, közben próbáltam minél közelebb egymás mellé szorítani a furatokat, ezzel is könnyítve a későbbi reszelést. A másik oldalon pedig megsüllyesztettem, hogy legyen hely a ragasztónak és a könnyebb illesztés miatt.

A lyukak közötti „hidakat” rablóvágóval kiszakítottam, hogy ezt se kelljen reszelni.

Egyenesre reszeltem, majd mikor közelítettem a pengevastagság méretéhez folyamatos próbák mellett addig igazgattam a belső áttörést, amíg a penge tökéletesen nem illeszkedett a helyére. Végül simára csiszoltam, egyelőre csak durva szalaggal.

Leköszörültem a tervezett méretre és egyúttal a sarkokat is letörtem.

Egyik irányból már jól illeszkedik, de a másikból még nem jó, ezért bele kell engedni a pengét a bakniba. Ezt a belső sarkok letörésével érjük el.

Felcsiszoljuk a lapját még a rögzítés előtt, utána normálisan már úgysem férünk hozzá. Ha még szükséges, óvatosan finomítunk az illesztésen.

Kész a bakni, véglegesen fel lehet rögzíteni a helyére. Ezt kétkomponensű fémragasztóval oldottam meg.

Következhetnek a panelek. Fekete vászonmikarta a kívánt és megbeszélt alapanyag. Ahol a panel a baknihoz fog illeszkedni, ott egyenesre csiszoltam, hogy összeszorításkor ne látszódjon közöttük fényrés. Bejelöltem a furatokat helyét és kifúrtam.

Mivel a markolatpanel csőszegeccsel lesz rögzítve, ezért a furatok egyik végét meg kell kúpolni.

Mielőtt a csőszegecseket levágom, a jobb illeszkedés érdekében körben kicsit megcsiszolom.

Lefűrészelem a kívánt méretre (baloldali a képen) és mindkét végét lesorjázom (jobboldali a képen).

Összerakom a két panelt, beleütöm a szegecseket majd rányomom a pengét is. Karctűvel berajzolom a kontúrt.

A vonalon kívül pár mm ráhagyással körbevágom. Ragasztás közben és utána is egyszerűbb így vele bánni.

Levékonyítom a paneleket, majdnem a bakni síkjára, kicsi ráhagyás itt is kell.

Következhet a ragasztás előkészítése. Mind a panelt, mind az alatta lévő acél felületét zsírtalanítom, majd érdesítem, s végül száraz ronggyal portalanítom. Fontos, hogy ilyenkor már nem szabad az illesztési felületekhez hozzáérni, nehogy újra összezsírosodjon az ujjunktól, ami a ragasztást minőségét rontaná.

Jöhet a ragasztás. Bekeverem a kétkomponensű ragasztót és gondosan figyelve, hogy mindenhova jusson, összerakom a kést. A csőszegecsek végét kicsit szétnyitom, így a panel még jobban ráfeszül a pengére, és meg is akadályozza annak esetleges lehullását. Satuval és szorítókkal a lehető legtöbb helyen körbefogatom, esélyt sem adva így a sunyi réseknek.

Kötés után a szorítókat lebontva ez a helyzet. Nem tűnik éppen gusztusos látványnak.

Mindkét oldalon egy síkba csiszolom a mikartát, a csőszegecset és a baknit.

A kontúrt is körbecsiszolom, hogy minden szépen síkban legyen.

Az éleket körbe letöröm, még csak szögben.

Az előző letöréseket legömbölyítem. Az utolsó pár csiszolásos műveletet durva szalaggal végeztem.

Ezután folyamatosan cserélgetve a szalagokat egyre finomabb és finomabb szemcsésre dolgozom át a felületet, míg el nem érem itt is a P600-as finomságot. A baknin finoman letörtem az éleket, és a szegecs belsejét is lesorjáztam. A mikartát átkentem egy-két csepp lenolajjal, hogy a színe szépen előjöjjön, majd szárazra töröltem.

Íme hát, kész a kés.

Az elkészült példány készen áll a mindennapi használatra. Ez a képekkel feldúsított, lényegre törő „how-to” pedig bizonyára kiváló térképet biztosít a késkészítés ösvényére tévedő hobbistáknak is, felfedve pár műhelytitkot és fogást.

Képek és szöveg: Le Goff (Nagy Csaba)